Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Bohár András: A kezdetektől a végzetekig
a BOHÁR ANDRÁS A kezdetektől a végzetekig BRATKA LÁSZLÓ: HÉTPECSÉTES VÁROS LEVÉLTÁRÁBAN Bratka László át-tekintő könyvén - hisz válogatott és új írások, versek alcímmel látott napvilágot a munka - mi is áttekintünk. Megkísérelve azon eredó'k iránti kutakodást, ami indította és ma is indítja alkotónkat. Persze nem olyan egyszerű a dolog, mert valójában nem tudjuk, hogy ki maga a szerző, még kevésbé sejthetjük hőseit, al-hőseit és hős-telénéit figyelve, hogy milyen titokleplezésnek a kezdetén vagy végén találjuk magunkat. A kezdetekről, a kezdetlegességekről szólunk, mert Bratka mindkettőt egyszerre gondolja, hol az egyiket előre tolva, a másikat árnyékba hagyva, hol pedig az utóbbi pátoszát villantva fel, még ha csak pillanatokra is. Miképpen a nyugodt vég, a nyitott emberiét szükségszerű velejárója és a végzetszerű sorszerűség is meg-megcsillan az írások tükrében. De akkor lássuk a titkokat, amúgy jelenségszinten, ismerkedjünk váratlan és várt helyekkel, helyzetekkel, kór és korszakokkal társakként, megemlékezve nevekről, toposzokról, árny és valós figurák perdüléseiről. (titokfenomenológia) Miért éppen a titok és a fenomenológia társítása? - tehetjük föl az első kérdést, s válaszkezdetként Bratkát hozhatjuk. „A mohóság hajtotta, a titok szomja. A kőművesmunkát feledve addig birizgálta egy ácskapoccsal a majoristálló meszelt falán a napfényt, amíg az fölfakadt és maroknyi időt csurrantott.” (.A mohóság hajtotta, a titok szomja). A jelenségeket leírni, s a leírás után titkokhoz jutni, ez lehet az első reflexiónk. Amihez azt illeszthetjük, hogy a sok-sok pontos és még több sejtelmes helyzet-idó'-ok stb. titok-leírás a jelenségek lényegét (fenomenológiáját) sohasem véglegesen rögzítettként kívánja elénk tárni, hanem a sajátos felfejtési út nyomvonalait kísérli meg érzékeltetni. S nem véletlen, hogy ezt olvashatjuk másutt: „Az Összefüggések Nagyjátékmesterének képzeletében össze vagyok zárva valakivel, akár a róka és nyúl az enyémben.” A többszörös és körbeforgó örökkön-örökké zajló mesék igézetében nem tudjuk, hogy átjutunk-e a tű fokán, s nem tudjuk azt sem, hogy meddig is tart annak a bizonyos Nagyjátékmesternek a képzelete, ami tovább valószínősíti saját képzeletünkben létező valóságok avagy lehetőségek kimenetelét. Legyen szó egymást „komplementer egységbe” olvasztó rókáról és nyúlnál, avagy saját esélyeink végtelenbe vetítéséről. S akárhol ütjük fel jeles alkotónk összegzését, effélékre bukkanunk. Amint a befejező Ez az arc lesz a végső száguldó Hamlet monológ is hirdeti: a történeti éthoszt nem lehet megkerülni, ám mindenképp kifordulnak kezünkön a tradicionálisan felhalmozott magatartásminták, s mimézisképtelennek kell, hogy ítéltessenek a változó díszletek. Ami szerzőnk javaslatában így hangzik:” és még az is meglehet, hogy feltalálom és szabadalmaztatom / a harmadik évezred eleji szuper gömbkasztanyettát,/ és csak úgy dől érte a pénz hozzám /a színesektől és a vurstlikból..” 126
