Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság

évtizednyi távlatból sem tudó költőnek.6’ Szerinte azonban a vallomásosság, a lírai világképp főbb szervezőelvei (lét-nemlét, világszerű jelenlét - egyetemes semmi), illetve a szó teremtő, életre keltő erejébe vetett hit, illetve a kiválasztottság-tudat és a kozmikussá növelt lírai „én” toposzai voltak azok az elemek, melyek a hatvanas évek végén semmiképp sem válhattak vonzóvá az alakuló irodalmiság számára. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a hetvenes évek elején a Juhász-líra eredményeiben - ha nem is a „csillagászati és biológiai elemek fel- használása terén végzett úttörő munkája”66 miatt - fontos példaként volt jelen az első kötetüket összeállító költők előtt, amit később Tandori öt Juhásszal foglalkozó kritikájában-tanulmányában is igazolt, fenntartásai hangoztatása mellett is „irodalmunk kivételes teljesítményeinek sorába”67 állítva e költészetet.

A történethez azonban az is hozzátartozik, hogy a tárgyalt időszakot meghatározó líra elváráshorizontjának ellenpontozására az Újhold költőinek, elsősorban Pilinszkynek és Nemes Nagynak a költészete már a hetvenes évek elején is használható recepteket kínált, és ennek belátása a lírai folytonosság oly sokat hangoztatott igényének problémájára is választ adhat. Pilinszkynél is végbement ugyanis a személyiség hagyományos versbeli jelenlétének átformálása, mely alighanem épp az ekkoriban megjelent köteteiben, a hermetikus beszédmód kiteljesedésekor érte el teljesítménylehetőségének csúcsát. A Nagyvárosi ikonok (1970) Pilinszkyjének önmagába záródó, a közösség viszonyrend- szeréről tudomást sem vevő, de nem is az egyéni élményvilágra fókuszáló beszélője, vagy az 1972-es Szálkák című kötet paradoxonokkal telített, rövid, enigmatikus versei nyilvánvaló kapcsolatban állnak Tandori első köteteivel. Pilinszky és Nemes Nagy költészetének kritikai visszhangja azonban ekkoriban még nem is mérhető az imént említett hármas pozícióihoz, előbbinek legfeljebb az „antifasiszta” címke biztosított menlevelet, utóbbi azonban „intel- lektualitása” miatt csak a nyolcvanas évek végén mozdulhatott el a kánonok középpontja felé.68 Elsősorban ezzel magyarázható, hogy az ő hatásuk a fiatalabb generációra szinte fel sem tűnt a korabeli kritikának. A következőkben azonban e poétikai kapcsolat fontosságával is foglalkozunk majd.

' KULCSÁR SZABÓ Ernő: Az új lírai beszéd a válaszok horizontváltásában. Kísérlet a klasszikus-modern líra eg)7 szereptípusának újraértésére. (Petri György: A delphoi jós hamiscsődöt jelent) = K. Sz. E.: Az új kritika dilemmái. Bp., Balassi, 1994, 139.-’TAiVLAS Attila: Félhangos töprengések, újabb verseskötetek olvastán. Alföld, 1974/7, 24-29.

'A szocialista irodalom új szakasza: 1957-1968.. Béládi Miklós, Bata Imre, Bodnár György, Czine Mihály és Szabolcsi Miklós beszélgetése. = BÉLÁDI Miklós (szerk.): Történelmi jelen idő. Beszélgetések a magyar irodalom legújabb fejezeteiről. Bp., RTV-Minerva, 1981, 196.

4Lásd pl.: FODOR András (szerk.): Pályakezdő költők 1971-1974. Bp., Magyar írók Szövetsége Költői Szakosztálya, é. n., (1975). AGÁRDI Péter (szerk.): A hetvenes évek magyar irodalmáról. Bp., Kossuth, 1979., VASY Géza (szerk.): Fiatal magyar költők 1969-1978. Bp., Akadémiai, 1980., BÉLÁDI Miklós (szerk.): Történelmi jelen idő. Beszélgetések a magtar irodalom legújabb fejezeteiről. Bp., RTV-Minerva, 1981., DÉRCZY Péter (szerk.): Fasírt. Viták a fiatal irodalomról. Bp., iYlagvető, 1982., VERES András (szerk.): A hetvenes évek kultúrája. Az 1980 április 10-12 szimpózium anyaga. Bp., Balassi, 1994.

117