Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Ablonczy László: A szellemhez kell a "Nemzeti"!
ABLONCZY LÁSZLÓ A szellemhez kell a „Nemzeti"! EGYKORI BESZÉLGETÉS BESSENYEI FERENCCEL Esténként már nem volt dolga a Nemzeti Színházban; egészsége hullámzott, r ebből következően kedélye, közérzete is. Vele és orvosával is konzultálva hogylétéről, lassan fogyasztottuk szerepeit és előadásait. Az öreg Nosztytjátszotta, aztán Kányái fogadóst a LiliomfiAOT. Deríís történet; műikor Nagyváradra utaztunk vendégszerepelni Szigligeti játékával, a színház személykocsija megkérve vágtatott vele a társulat után, mert induláskor kiderült, az útlevelét otthon hagyta. Kora este, előadás előtt már együtt koszorúztuk Szigligeti Ede szobrát a színház előtt. Sík Ferenc a kedvéért mutatta be a Lear királyt Gyulán, majd a Várszínházban; 1996-ban Dávid Ferencet alakította Páskándi Géza Vendégségében; végül a Bagó maradt a János Vitéz- ben. Éveken át, több mint százszor énekelte az Eg' rózsaszál...-t, de hogy kedvvel vállalta és játszotta, az Gulyás Dénes rendező és Bereczky Erzsébet dramaturg érdeme volt, akik rá gondolva költői narrátorrá emelték szerepét. A játék indításaként, egy öreg könyvvel a kezében, fehér ingben mellényben, csizmában, Petőfi Sándor Színészdalával hitvallását is elmondha tta. S az előadás folyamán újra és újra előlépett a baloldali poitálból és Petőfi leikével kísérhette Kacsóh-Heltai mesejátékát. Olykor csak a kedvéért kukkantottam be a kezdésre; a poitál mellett ült a széken, jó volt megsimogatni vállát, érezni testi valójában is, hogy közöttünk van; hátratekintett, legyintett üdvözlésként, még morgott valami hétköznapiságon, aztán a nyitány utolsó hangáinál felállt, torkát hangolta, mackós termetét megrázta, haját megsimított, s a könyvvel kezében kilépve már Petőfivel lobogott: „Minden művészetek /Fején a korona;/ A mi művészetünk /Ellen ki mondana? /Mi szép, mi szép, mi szép /A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk, ” Milyen bensőséges- szer elmetesen puhasággal ismételte a vers visszatérő sorait, „Legünk büszkék reá... ”/ Vállomásos szenvedélye emelkedett, s „erény"-t kiáltva tetőzött az első négy versszak íve, majd következett az utolsó, az ellentétel, amit szinte átkozódva mondott: „Ha meg nem tesszük azt, / A mi föladatunk: /Akkor gyalázat ránk, / Színészek nem vágunk" - s indulattal összecsapta a könyvet, s fordult ki a színpad sarkából. Apostoli hévvel élt Bessenyei Ferenc a színpadon és a mindennapokban is. lg nyitott be a titkárságra, eg „Hog vagytok?-ra, s a másik ajtón már tova is robogott. Legtöbbször az igazgatói ajtóhoz billegett; dzsekijét le se vette, tornacipőben, nyáron valami fekete balettcipőben, épp csak elterült a fotelben, kért „valamit", hoglétéről érdeklődve, eg kis monológ-futammal válaszolt, majd eg „Vigázz magadra!"- kwjantással felpattant, s már kinn a titkársági lányokkal évődött. Ha üresen találta a szobát, röpke levélben tudatta villámlátogatását. Égre gakrabban orvos elé kényszerült; de szertelen germekként lázadt terápiái ellen. Tasson már templombeli fellépését megelőzően szerepelt; a Földvág Általános Iskola, főként hölgekből álló tantestülete előtt háborgott a gógszeripar silánysága fölött, mert olyan bogót kell szednie, ami fél fiúi képességét veszélyezteti. Máskor a Sportkórházból telefonált; térdét műti 76
