Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Kántor Lajos: Egy emberben két ember?
Mi történt a közbeeső évtized alatt Szabédivel? Mert hogy történnie kellett valaminek, arról e szövegek olvasójának nem lehet kétsége - különösen ha ismeri Szabédi korábbi pályáját, életműve előző részét. Kettős blaszfémiának hathat, mégsem tehetjük, hogy ne idézzünk abból, amit a kolozsvári pártlapban egy fél századdal ezelőtt olvasni lehetett: „Miben áll József Attila jelentősége? Mindenekelőtt: az 1919-es magyarországi proletárforradalom leveretése után, a Horthy-rendszer idején Magyarországon ő az egyetlen jelentős költő, aki megalkuvás nélkül hirdeti a munkásosztály világtörténelmi hivatását s egyúttal ő a legszenvedélyesebb antifasiszta költő is. Másodszor: költészete a legközvetlenebbül hasznosítható haladó irodalmi hagyományunk. Eles fegyver a szocializmus építéséért folyó mai harcunkban s példaképe a dolgozók öntudatát formáló magas igényű osztályharcos költészetnek. Kétségtelen, hogy nem mentes az ellentmondásoktól. Ez azonban nem is lehet másként. József Attila helyzete csupa ellentmondás. Forradalmi költő egy ellenforradalmi korszakban. Szocialista realizmusa törekszik egy folyton fasizálódó társadalom formalista környezetében. Lehet-e ellentmondásoktól mentes egy népköltő műve, aki a néptől cenzúra és rendőrterror által elszigetelten alkot?” A kor szellemének, a legsötétebb neoproletkult szellemének megfelelően megtudhatjuk innen, hogy „költői fejlődésének fő iránya [...] a korabeli izmusok hínárjából kibontakozva a szocialista realizmus felé tart.” Az Előre-beli cikkben Elatvany Lajos is megkapja a magáét, annak bemutatása során, „hogyan szövődött körülötte, mindjárt indulásakor, az osztályellenség fondorlatos hálója!” íme: „A - bizonyára jó szándékú, de mégis veszedelmes - kísértő most is az, akinek leszerelő jó tanácsait egy évtizeddel korábban a megkísértett Ady oly fölényes gesztussal utasította vissza a Hmm iij legendában. A szocialista forradalom vérbefojtását követő ellenforradalmi korszak ködösebb légkörében József Attila Adynál nehezebben tájékozódik (de hiszen Európa-szerte tombol az avangardizmus!). [...] Nem rögtön ismeri fel az anarchista álforradalmisá- got dédelgető nagypolgári rétegek hamis játékát.” Érdemes volna az idézett szövegrészeket összehasonlítani a korszak egyéb, magyarországi hivatalos fórumokon elhangzott és leírt József Attila-magyará- zataival. Szabédi bizonyára nem állt egyedül - 1951-ben és 1952-ben - ezekkel a primitíven átpolitizált, esztétikailag nyilván tarthatatlan és a József Attila életművével nem igazolható „ítéletekkel”. Ennek ellenére föltehetjük a kérdést - ugyanazt, amit ő a XX. századi román kultúra egyik kiemelkedő egyéniségével, az író-irodalomtörténész Georg Clinescuval vitatkozva (az akkori szovjet pártfőtitkár, Malenkov tézisei alapján) így fogalmazott meg: „Egy emberben két ember”? (Ahogy a Szabédi-cikkben olvashatjuk, „Malenkov elvtárs a konfliktusmentesség rothadt elmélete és az ezen sarkalló hazug és rothadt írói gyakorlat ellen szólalt fel.” Ezt Clinescu akadémikus úgy gondolta tovább a bukaresti Contemporanulban, hogy a pozitív hős hibáit is meg kell mutatni. 69
