Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Tüskés Tibor: Mester és tanítvány

váriumban vásároltam. Ezekben az években csak Pestre került néhány volt kanizsai tanárommal, Juhász Miklóssal és volt iskolatársaimmal barátkoztam. Volt egy egyetemistákból álló csoport, amelyben rendszeresen megbeszéltünk különféle filozófiai, szociológiai, teológiai kérdéseket. S rendületlenül írtam főként olvasmányaim - az északiak, Sigrid Undset, a modern franciák és angolok, Mauriac, Gide, Bernanos, Graham Greene - hatására vérszegény, rossz, romantikus novelláimat. Kinek mutassam meg ezeket az írásokat? Kitől kérjek tanácsot, véleményt, bírálatot rájuk?

1951-ben egy alkalommal csoportunk vendége volt Rónay György. A szociális gondolat két „modern” szentjéről, Szalézi Szent Ferencről és Páli Szent Vincéről beszélt. Eszembe jutott négy évvel korábbi, kanizsai „találkozásunk”. O a színpadon verseit olvasta és a Csáktornyái Zrínyi Miklósról beszélt, én az egyik tornatermi svéd pádon ültem. Mély lélegzetet vettem, és három novellámat elküldtem neki a Vigilia címére. (Most felütöm Naplóját, és 1951. január 8-i keltezéssel ezt olvasom nála: „Még mindig nem, helyesebben egyre kevésbé látom, hogyan tudom majd legföljebb három Vigilia-terjedelmű, maximum tizenöt-tizenhat lapos tanulmányba összesűríteni mindazt, amit a múlt századi katolicizmus történetéről szeretnék mondani. Fél évvel ezelőtt sokkal egyszerűbbnek látszott a dolog.”) Rövidesen terjedelmes, öt és fél oldalas gépi- ratos választ kaptam tőle. Repestem az örömtől. Hát így is lehet az írásról, az irodalomról beszélni? A személyes találkozás lehetőségét is fölkínálta.

Nehéz idők voltak ezek az évek. 1950 júniusában zajlott a szerzetesek - köztük volt kanizsai tanáraim - elhurcolása. 1951 nyarán Budapestről kitelepítették az osztályidegennek minősített személyeket. Akkor éppen egy első világ- háborús huszártiszt albérlője voltam. A nála jóval fiatalabb, a rádió énekkarában szereplő feleségével együtt huszonnégy óra múlva a Monok melletti tanyán találták magukat.

Rónay Györggyel a belvárosban, a Váci utca derekán, a Kígyó utca közelében található Nárcisz eszpresszóban találkoztam. Már várt a helyiség utca felőli sarkában egy asztalka mellett. O akkor harmincnyolc éves volt, én huszonegy. O óraadó franciatanára volt a pesti piarista gimnáziumnak, én utolsó éves egyetemista. Nem éreztette a tizenhét évnyi különbséget, pedig csaknem a fia lehettem volna. Életemről, az egyetemről, olvasmányaimról kérdezett. Elmondtam, hogy ismerem A regény és az élet című, 1947-ben megjelent könyvét. (Azt nem mondtam, mert hízelgés lett volna, hogy ebből tanultam meg, hogyan lehet, hogyan kell irodalomról, epikai művekről „beszélni”.) Amikor professzoraim közül Király István nevét említettem, Rónay megjegyezte: könyve kéziratát Király István bírálóként „ideológiai szempontból” nehezményezte. Rónay újabb találkozás lehetőségével is megkínált. Újabb írásaimat is szívesen elolvasná. Amikor elváltunk, ő fizette ki az én feketémet is.

1952 tavaszán kerültem az egyetemet végzett hallgatók „elosztó csoportja” elé. A kérdőívre hiába írtam: „Budapesten szeretnék maradni, hogy tudományos munkát folytathassak”, a bizottság elnöke, Bóka László professzor úgy ítélte meg: „Tudományos munkára alkalmas képességei szerint. Aspirantúrára nem javasoljuk ideológiai fejletlensége miatt. [...] Érős ideológiai vezetésre van szüksége. Javasoljuk középiskolai tanárnak Dombóvárra.”

28