Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - Pápes Éva: Az Őrség géniusza

gyepűőrzőnek idetelepített, hadviseléshez kiválóan értő katonáknak. A ránk maradt régi krónikák ugyanazokat a neveket őrzik, mint amelyeket a temetők fejfáin (itt sökfának hívják) vagy a mai őrségi telefonkönyvekben is olvashatók. Ez a momentum is egyike lehet annak a hatásnak, amelyről a legelején azt mondtuk, itt az ember minden indoklás nélkül megnyugszik. A múlt érezhető, tapintható egybefonódása a jelennel mindig megerősíti a biztonságérzetünket, megnyugtat, jó érzéssel tölt el, különösen akkor, ha ez a múlt nem vészterhes, és nem hordozója nemzeti tragédiáknak. A szelíd dombok, a napsütötte rétek, ősgyepűk, források sokkal inkább a természettel egybefonódott emberről mesélnek, mint sorstragédiákról vagy a történelem zivataros idejéről. Ennek ellenére a történelem nem volt kíméletes az őrségiekhez sem, de így is századokon át meg tudták őrizni viszonylagos kiváltságaikat, amelyeket éppen a katonáskodással ellentételeztek.

Ha a hamvasi értelemben keressük az Őrség géniuszát, akkor figyelmünket egyszerre több irányba is kell fordítanunk, hiszen a táj szelídsége, az erdők megnyugtató jelenléte, az emberek első látásra szembeötlő intelligenciája és kedvessége, valamint a történelmi múlt érezhető jelenléte mögött ott van az a valami, ami igazából számít. De mi is az a valami, amit keresünk? Természetesen a szellem jelenléte, a lényeg, a szubsztancia, vagy egyszerűen szólva a természeti és a humán energiák olyan összegződése, ami ezt a sajátos nyugalmat sugározza. A déli jelenlét, ami még Zalaegerszeg környékén is érezhető, különösen Tilaj környékén, mire az Őrségbe érne, már elveszít valamit a ragyogásából. Egy fokkal borúsabb, kevésbé könnyed világ ez, ahol az erdők, a párás völgyek és dús réteken megülő rothadásszag, a gombákkal teli völgyhajiatok az elmúlás gondolatát sugallják. Bármerről közelítünk az Őrség felé, szembetűnő a „kapu”, amin be kell lépni, de ez a kapu nem épített tárgy, hanem a természet hozta létre. Az erdő megnövekedett területe, a vegetáció burjánzása, a párásság, ami a természet jelenlétének eltagadhatatlan dominanciáját sugározza, mind arra utalnak, hogy kiléptünk a Dél lágyságából, de nem a Nyugat urbánus közegébe, hanem egyfajta vegyes közegbe, ahol a savanyú erdei talaj nem adott lehetőséget az embernek a lazításra, a folyamatos harc a természet erőivel olyanfajta keménységet hozott létre, amely inkább az északi géniusz sajátja. Egyszerre van tehát jelen itt Észak zordsága, ami oldódik a lágy dombok napsütötte lankáin, de a Nyugat kultiváltsága is, ami a művelésre, a föld termővé tételére kényszerítette lakóit. Ezzel mintegy kényszerűen civilizálta is őket. Az erdő és az állattenyésztés mellett ott van a harc a rossz minőségű talajjal, a sárga agyaggal, ami a fazekasságban találta csak meg a „feloldódást”, s a megformálásban szelídült kezessé. Provinciális, kultúra és egyedi alkotóképesség nélküli világ ez, amely nem a kimagasló szellemi értékek létrehozásában talált önmagára, hanem a mindennapok tárgykultúrájának, a szakrális térben helyüket megtaláló eszközök létrehozásában élte meg kreativitását. Ha megnézzük a régi földművelő világ lakóházait és azok berendezését, a földdel és a természettel egy hullámhosszon élő embert látunk, aki képes a körülötte megnyilvánuló világ összes nehézségét a maga javára fordítani. Ahogyan a sárga agyagból házat épített, és használati tárgyakat hozott létre,

16