Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Varga Imre: Lesz-e Anonymunak kutyabőre?
folytatja utánam más. Az író és kritikusa még élnek és tévedhetnek mindketten, sőt én se vagyok kimondottan a római pápa. Elek itteni írásai abban az időben születtek, amikor irodalmunkban Závada Pál Jadviga párnája, Esterházy Harmonia Celestise, majd Javított kiadása, Ra- kovszky Zsuzsa regénye, A kígyó árnyéka és Varró Dániel Bögre azúrja lett sikerkönyv. Kertész Imre Nobel-díja után újra kiadták régebbi műveit. Majd egy újat is, a Felszámolást. Hosszú ideig ő vezeti a sikerlistákat. Előtte s utána mások. De mi marad mindebből húsz év múlva? Otven év múlva? S mi a XXII. század elejére? Megtudják majd utódaink, ha lesznek. A kritikus pedig addig is végzi a dolgát. Megírja, ami számára az olvasott könyvekben fontos, hiteles, de azt is, amit nem tart jónak. Beszélget a barátaival, de nemcsak velük, fordítva is igaz: akikkel beszélget, barátságos. Egyszer, s alig három esztendeje Elek Tibor kezdeményezésére kerekasz- tal-beszélgetésre került sor a „határon túliság” mibenlétének meghatározására a magyar irodalomban, s ebből jókora hangzavar támad, mert a vendég Tőzsér Árpád, Kántor Lajos vagy Bányai János nézőpontjából ez a túliság nagyon is innenség, bent-lét, egy társadalmi-politikai helyzet megélése, amit lehet különféle nevein szólítani, de az egyikre sem hallgat. Talán nemcsak a kritikusok szóhasználata miatt hangzik a folytonos „túlizás” barátságtalanul. A kötet-záró interjúban később Elek Tibor is elszólja magát: „A határon túliakat, szerintem, nem kellene, hogy zavarja a különböző jelzők használata az ő irodalmuk megnevezésekor a magyarországiak részéről, hiszen mi csak az általuk teremtett önelnevezés (V. I. kiemelése) hagyományát vettük át, s vele nem megkülönböztetni akarjuk magunktól őket.” A határon tidiság aligha önelnevezés, kedves Tibor, ha olvasod, mert nem lehetek egyszerre bent és kint is; bár a Magyar- országon élő szlovákiai magyar költő vagy a Szlovákiában élő magyar író, s ez utóbbi szlovák terminológia, és elbizonytalanítja a honosságot, szóval ezek az elnevezések azt mutatják, hogy ama versbéli macska hovatartozása körül bizony igencsak homálylik, mert derék kandúrunk benne van az egérben, így nem foghatja meg, vagy a méreteket tekintve: inkább a macskában van az egér, s ezért aztán nem tudja megfogni... Szóval önelnevezés? Aligha az a kisebbségi magyarozás (mert az erdélyi, szlovákiai ésígytovábbi magyar tollforgató is teljes értékű magyarnak, költőnek vagy írónak tartja magát, s ez legtöbbször így is van), a szlovákiai magyar is inkább földrajzi-politikai elnevezés és inkább félig-meddig kívülről minősítő, egymás közt így odaát nem beszélnek. Tehát ez utóbbiak is legföljebb felében-harmadában önelnevezések. A világfalu sok Magyarja között van egy szlovákiai csúfnevű is, nehogy már a párizsi Magyarral vagy a vajdasági Magyarral összekeverjük. De a túlizás mint önelnevezés, ez bizony szarvashiba. A kerekasztal-beszélgetésre később visszaemlékezve, Elek ötletgazdaként úgy látja, hogy a nemzetiségi magyar irodalmak kérdéseire csak paradoxonokban adható válasz. „Például, természetesen nincs határon túli magyar irodalom, miközben látjuk, hogy van. De leginkább volt, bár amíg lesz határ, addig határon túli magyarok is lesznek és irodalmuk... persze a miénk is. Az egész terminológiai vitát feleslegesnek és kicsit köldöknézőnek látom ma már.” De azért mégis beválasztotta kötetébe. Hogy lássuk mi is: ő a fölöslegeire is rálát? Tanulságul, mert úgy van, hogy nincs? A túliság miatt, 69
