Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Kalász Márton: Gazdaság és művészet

Csokonai Vitéz Mihály egykor azt mondta, lehet valaki jó poéta, „ha mindjárt verset nem is ír”. Onbiztatásul, más összefüggésben jó volna e szavakat úgy idéznünk: számunkra a jó olvasó, a nemes poézis is irodalompártoló valamiképpen poéta maga is. S vannak korok, esztendők, napok (Csokonai is alighanem erre céloz), amikor egy-egy nép költészete úgy íródik, hogy egy közösség újra hitet tesz s a műveket így szinte a költőkkel együtt írja. Ilyen napokat élünk ma is - akár hisszük, akár kétkedünk, hogy ily módon volna szükség rá -, s rá kell eszmélnünk, e magatartás lényege csak részben szellemi, lelki indíték s motiváció; segítene kiutat keresni az a fölismerés is, hogy a kultúra, a művészet, az irodalom időről időre milyen lehetetlen s megalázó helyzetből próbált meg épp művei révén kijutni, s ez milyen gondatlanság, szankciósorozat, politikai vagy gazdasági érdek következtében nem sikerült. S az olvasó, az „érzelmi művészetpártoló” újra s újra kénytelen rádöbbenni, szolidaritásában őt is megalázzák, esetleg nevetségessé teszik.

Már azzal a mindinkább szólammá degradált s úgy kezelt igazsággal is, hogy a magunkfajta nép, a maga nyelvével, a magyarral, makacsul ragaszkodjék, hogy kultúrája, művészete, nagy hagyományú irodalma szerint is, ott állhasson gazdagon, annak kapujában, amit Európának hívunk. Mintha ez a fogalom nem volna olyan összetett, nem lett volna olyan mögöttes s körbeölelő világ eddig is, s lesz ezután is, hogy sose lehetett s nem volt érdemes kedv szerint kimetszeni, kivonni nyelveket, motívumokat, szegmenseket, kisajátíthatni jobban képzett részeket. S az ezzel a fogalommal való önkényeskedés hajdan sem bizonyította s eztán sem bizonyíthatja kiváltság, kívül vagy belül való lehetőség arányát, törvényét, jogát. A működő mechanizmus persze mérceként korántsem a Csokonai művelte poé- zist s a vele kapcsolatos gondolatát állította kezdettől szolgálatába - konkrétabban szólva: az a közösség, amely nemrég bennünket, régtől európaiakat, ismét visszafogadott fönnhéjázástól sem mentes körébe, mindenekelőtt politikai, gazdasági eszmények s érdekek összességében érvényesíti küldetését, s hitelét is, s tagadhatatlan, minden belépő, vele kapcsolatban levő állam ezt időben föl is ismeri, nem is tehetne mást - s ez, valljuk meg, azzal is jár, hogy nem ringathatjuk magunkat különösen abban, hogy legfőbb büszkeségünkkel, kultúránkkal, művészetünkkel majd mindent pótolhatunk. Azt sem jelentheti viszont, hogy idehaza ennek ösztönében vagy fölismerésében máris elkezdjük gazdaságilag a fönntartás, a támogatás minimalizálását. Valamikor a politikai cenzúrával, a „támogatás, tűrés, tiltás” későbbi szeszélyes gyakorlatával igyekezett a politikainál szabadabb szellemet visszafogni, akár sújtani - ma ehhez nem kell politika, megteszi a gazdasági megszorítás. Senki nem akar rádöbbenni, hogy politikai eszköz ez is egyben, s az elképzelt, ábrándjainkba belefoglalt világtársadalomra gondolva, egyszóval önnön jövőnkre, ez sem épp ártatlanságával tündöklő cselekmény. Úgy ne járjunk, hogy fordítottját kelljen mondanunk annak, amit 1300 körül a Bamberg környéki iskolarektor jegyzett le a „könyv” nevű új médium miatt érzett félelmében: „Amióta a tankönyvek kézbe vevődtek s a viselet övén hordhatók, az iskolamesterek tanítása, úgyszintén elismertségük, támogatottságuk, becsületük értékét vesztette.” Egy mai „iskolamesterünk” hívságában el ne érje, hogy a könyv, a kultúra, amelyből nem csak ő, de maga a világ tengernyi tudását szerezte, végképp tekintélyét veszítse.

48