Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Schein Gábor: Mitologikus koncepcióktól a nyelvek egymásmelletisége felé

Weöres kortársi recepciója a persona, az alakváltás, a maszkok megalkotásának szerző-elvű értelmezésével feleró'sített költészetében azokat a metafizikus tendenciákat, amelyek a metafora alakzataiban egy univerzalisztikus nyelv kialakításának lehetó'ségét érzékelték, elfedve, hogy éppen a kísérlet alapjai dőltek meg az én nyelvi egységesíthetetlenségének tapasztalatával. Kétségtelen, hogy a Salve regina térszerkezetét és metaforikáját nem hagyja érintetlenül az a romantikus gyökerű poétika, amely az én szerkezetét valaha pertextusként meghatározó mitológiák töredékeiből szinguláris összeillesztések által erős, a beszédnek és az énnek sorsszerűséget kölcsönző mitologikus hálót igyekezett létrehozni. Ez az olvasásmód, amely Weöres költészetét Nagy Lászlóé és Juhász Ferencé mellé helyezte, figyelmen kívül hagyta a nyelvek keveredésének és párbeszédének textuális jelenségeit. Felidézve olyan hagyományokat, amelyek a magyar költészet emlékezetéből a modernitás korában nagymértékben kitörlődtek, a Salve regma inkább az elfelejtett nyelvek produktív újraértésének kísérleteként értelmezhető. A provanszál hagyomány formai bázisán maga a beszéd nem annyira a középkor lírai tradíciójából merít, mint arra a himnuszirodalomból ismert cím utalhatna, inkább a XVI. századi angol metafizikus költészetből, azon belül mindenekelőtt John Donne-ra mutatva, akinek Angyali üdvözlet című versére Weöres verse éppen azon a ponton utal intertextu- álisan, ahol az „álca” elvetésével az elrejtőzés/megmutatkozás játékát felváltja az egyesülés narratív metaforikája.

öledben Csecsemőd és ringatod, majd Holtat tart karod, ő fekszik minden szemfedő mögött; pillantásod nyugodt:

Árpád, aki Fiad,21

magában oldja fel esengő szorujukat.

Legyen az álca áldott s elhagyott, ha Egyszülötted e romból kikel,

De amíg az angol metafizikus költészet metaforikája mögött még érzékelhető volt egy univerzális elbeszélés, amellyel a vers jelszerű képzeteit allegorikus viszonyt építhettek ki, addig Weöres Sándor verse ilyen elbeszélésre már nem támaszkodhat. A narratív metaforika itt inkább idézetként tűnik elő, olyan nyelvi horizontot alkotva, amely alatt a metafizikus hagyomány gondolatformái elsősorban nyelvi alakzatokként válnak láthatóvá. E horizont azonban nem épülhet fel a szubjektivitás feltételei mellett, a megszólító és a megszólított közti viszonyban a személyesség egyben partikularitást is 'jelent. Az akadálytalan metaforikus mozgások ellenpólusa éppen a személyesség: „De járkált forróbb konyhán jelmezem / a sok-szarvú sok-karmú árny-alak / idegen és saját vértől csorogva”. A szubjektivitás nyugati metafizikus koncepciója kétségtelenül a saját és az idegen ellentétébe íródik, amivel szemben a vers a személynek az ipszeitást kioltó keleti koncepcióját helyezi előtérbe, hogy a teremtő és a teremtett különbsége átjárhatóvá váljék. Ha a mitologizáló olva38