Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - ZalánTibor: Árt-e a média?
3 ZALÁN TIBOR* Art-e a média? Ha a kétféle értelmezhetőség felől közelítünk a Tanulmányi Napok címéhez, azt kell megállapítanunk, hogy egyfelől egy etikai, másfelől egy esztétikai vizsgálat felé elmutató lehetőséget vetettünk fel, illetve tettünk lehetővé, amikor épp ezt a címet választottuk. Etikai kérdésként kell feltennünk, hogy árt-e a média, tehát a jó és rossz pólusai között igyekszünk elhelyezni tárgyunkat, leginkább persze az fog érdekelni bennünket, hogy a média rosszat tesz-e, ha igen, kinek tesz rosszat, miért tesz rosszat és hogyan tesz rosszat. Esztétikai ráközelítésként azonban botorság lenne szó szerint afelől érdeklődnünk, art-t, azaz, művészet-e a média, hiszen a média lényegéből adódóan nem lehet más, mint hírközlési eszközök együttese, így vajmi kevés köze van a művészethez. Feltétlenül az esztétikai megkörnyékezés felé tereljük azonban a lehetőségeinket, ha arra kérdezünk rá, hogyan viszonyul a média a művészetekhez, benne foglaltatik-e valamilyen formában a művészet a média működésében, netán a működési feltételeit meghatározó helyzetben van (ezt, persze, csak tréfának szántam, itt az elején...), egyszóval és leegyszerűsítve: meg kéne vizsgálnunk a média viszonyát a művészetekkel, avagy, fordítva - és feltételezem, hogy utóbbi módszer a célravezetőbb, hiszen a média, méreténél és feladatainál -jelleménél fogva ezzel a kérdéssel igazából nem is kell, hogy foglalkozzék - a művészet viszonyát a médiához. Valahogy úgy kezdődött ez, a média és a média érintettjeinek a viszonya, mint az amerikai indiánok esete az üveggyöngyökkel. Volt egy életünk, úgy általában, jött a média, úgy konkrétan, elbűvölt, megbabonázott, aztán kifosztott és leigá- zott - és már nincs életünk, mármint médiamankók nélkül nincs életünk, médiamentes életünk nincsen, szeretjük, nem szeretjük, médiafüggők lettünk, és minél inkább szét akarjuk ezeket a bennünket behálózó média-pókhálószálakat tépni, annál jobban belegabalyodunk, annál kevesebb az esélyünk a menekülésre. Pedig, valaha, művészet és média, azaz, művészet és hírközlés egybeesett, ha csak rövid időre is. Gondoljunk azokra a regényekre, festményekre, melyek távoli földrészekről, lakatlan szigetekről szóltak vagy festődtek meg; Robinson Crusoe története nem csak egy talpra esett angol férfiú magánpiszmogását örökítette meg a lakatlan szigeten, hanem egy óceáni édeni sziget körülményeiről tájékoztatta az angol sertéstenyésztőket, később Európa, még később a világ sertéstenyésztőit. De ugyanígy egybe esett egy időre a fotóművészet és a sajtófotográfia, s talán a film feltalálásának és elterjedésének első időszakában is beszélhetünk még egybeesésről alkotói szándék és tömegtájékoztatás között, és a dokumentumfilmek továbbélése - és mai virágzása - szinte egyedül őrizte meg a kettő együttmunkálkodásának a lehetőségét. Jelenünk felől nézve egészen paradicsomi állapotok lehettek ezek. Hogy azután a televízió megjelenése, azaz, a tömegkommunikáció házhoz szállítódása, * Elhangzott Hévízen 2004. október 8-án, a Csokonai Napok nyitóelőadásaként 30
