Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Balogh Robert: A szobor megszólal (Esti tűnődő hévízi séta)

|T1 BALOGH ROBERT

EB A szobor megszólal

ESTI TŰNŐDŐ HÉVÍZI SÉTA

Az aprócska város este a tóba merül, ahogy a napnak hanyatlik tündöklő hintája, a tó megárad, vagy legalábbis a pára.

Ablak homálya mögött elenyész az ember, csupa szemmé lesz, órákig bámulja a tévét, chipset zabái, vagy rágja a körmét...

Én egyedül sétálok az utcán, senkit nem látni,

úgy hiányzik e magány, mint még egy púp a teve hátán.

A távolban néhány kutya fel-felvonyít,

fekete árnyak merednek, a fák gyászos nagyok,

egy kis patak partján állok, gőzölög a víz,

ami ilyen késői órán minden biít elsodor,

nyájassága csupa simogatás, lágy ívű, sötét, szelíd mosoly,

itt, hol a csendes berek barna rajzolatja

Magát a hold rezgő fényénél ingatja.

Harang kondid valahol odafenn,

Hol a gráciák örömmel repülnek, s minthogy ilyen későn az utcán vagyok.

Hát sétálgatok, mást nem tehet az ember gyalog.

S ha a sétányról lekanyarodom, pár szobor áll a fák alatt.

A tömött bajszú tán Móricz, a zömök, mentés Berzsenyi,

S a középső posztamensen a mellszobor, a vékonyka legény? Igen, holdvilágnál még megismerem. Csokonai Mihály.

A tihanyi ekhóhoz útban ide is betért egy napra?

Talán meg fürdött is, csúzos lábait lógázta a kénbűzű tóba? Vajon mire gondol? Vitéz arcára fagyott a mosoly.

Mit kezdjünk, te Vitéz, te Csokonai Mihály?

Innál valamit? Meghívlak! A vendégem lehetsz!

Még hogy te lennél az öregebb? Ahogy vesszük,

Kétszáz éve... megboldogultál... Azt kell mondanom,

Te nem lettél harminckettő, én harminchárom leszek!

Ugye hogy én fizetek! Most nevetsz? Ugyan Mihály!

Hogy méla Tempefői még lehetek. Köszönöm e kegyet! Már szállóige lett az az is bolond, ki poétává lesz...

Tudod, most van állami ösztöndíj, mondjuk fél fizetés.

Meg a könyveket is kiadják, az emberek most se olvassák.

És a költők ma már nem csinálnak forradalmat. Felvilágosodás, rokokó? Ugyan... Az ideák ideje ideát lejárt.

26