Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 4. szám - Pomogáts Béla: József Attila a baloldalon

lönben korábban is ismerhető dokumentumokat, amelyek szerint a fasizmusról és a kommunizmusról egyformán lesújtó véleménye volt. Ezek a dokumentumok korábban persze egy jól zárt páncélszekrényben várták az idők jelét, amely meghozza feltámadásukat.

József Attila szüntelenül meghalt, és szüntelenül feltámadott, evilági Krisztusként, mondhatnám: „lázadó Krisztusként”, akivel mindig kénye-kedve szerint járt el a történelem, a hatalom és a politika. Pedig ennek a mindig megerőszakolt és megalázott szellemnek valódi és a földi létben is felismerhető transzcendenciája van - és ez költészete. József Attila sorsát ugyanis nem a mindenkori politikai kurzusok atavisztikus színjátékai, szellemi kannibalizmusa szabja meg, hanem az a költészet, amelyet küzdve a világgal és a szenvedéssel, költőként mindig diadalmasan létrehozott. Van persze ennek a költészetnek eszmei, közéleti és politikai üzenete is. Figyelni mégis magára, költészetére kell mindenekelőtt: arra az értékvilágra, amelynek maga a költészet - a filozófus Johann Georg Hamann szerint: „az emberiség anyanyelve” - ad a hétköznapi világnál, vagyis a politika és az ideológia világánál magasabb értelmet és küldetést. Talán most már véget érnek a József Attila sorsa és öröksége körül zajló küzdelmek, és felmagasodhat a költő, aki nem pártokkal és doktrínákkal, hanem Istennel és a történelemmel, az emberiséggel és Magyarországgal folytatott dialógust. Az Oda, az Eszmélet, A Dunánál, a Hazám költője, akinek centenáriumát most ünnepeljük, és fejet hajtunk azok előtt az értékek előtt, amelyek József Attila művében és szellemében örökké érvényesek maradnak.

Ma már, legalábbis az én tapasztalataim szerint, nem kell a költő emlékének érteden és indulatos politikai vádaskodásokkal szembesülnie. Am jóllehet, a mögöttünk lévő egy-két évtized kutatásai (a többi között Szabolcsi Miklós, Németh G. Béla, Szőke György, Beney Zsuzsa, Tverdota György, Horváth Iván és N. Horváth Béla könyveire és tanulmányaira gondolok) hitelesen és árnyaltan mutatták be József Attila elhelyezkedését a két világháború közötti magyar szellemi és politikai élet irányzatai között, mégsem felesleges felhívni a figyelmet gondolkodásának és világképének néhány olyan tulajdonságára, amely korábban, főként az iskolai irodalomoktatásban, talán nem kapott megfelelő magyarázatot. Ilyennek vélem például a költő baloldaliságának kérdéskörét.

József Attila, ez mindenképpen vitathatatlan, szocialistának, szocialista költőnek tartotta magát: ezt versek, tanulmányok és nyilatkozatok egész sora tanúsíthatja. Vagyis a két világháború közötti magyar szellemi életen belül a baloldalhoz tartozott: tanulmányozta a Marxtól és Engelstől származó ideológiát, elítélte a tőkés társadalmi rendet, a Horthy Miklós kormányzó nevéhez fűződő hatalmi berendezkedést, és életének egy nem túlságosan hosszúra nyúló szakaszán (1931 után) részt vett az illegális kommunista párt tevékenységében. Mindez nem jelentett kivételes írói életutat a két világháború közötti korszakban, midőn a magyar irodalmi élet igen nagy része ellenzékiként és baloldaliként határozta meg magát, gondoljunk akár a Nyugat körül gyülekező irodalomra, akár a népiíró-mozgalomra. Igaz, ez a két írói tábor nem fogadta el a marxista ideológiát, és idegenkedve vagy éppen elítélő módon tekintett a kommunista mozgalom törekvéseire.

3