Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre; "Szívünkkel ajánljuk..."
Zsuzsannát valószínűleg az késztette a tényfeltárás hosszú és fáradságos munkájára, hogy emberi arcot akart rajzolni egy katalógus adatnak, egy névnek (amely név Deli is, Dani is, Dari is...), akihez valami réges-régi rokonsági szál is köti, másfelől ösztönözhette az a kíváncsiság, amely ott fészkel mindenkiben, aki a jelent úgy véli méltóan megélni, ha a múltból is mindent megtud, amit megtudhat. Nagyon kedvesek azok az önkénytelen elszólásai, amelyek személyes kötődéseit jelzik - kezdetben a témához, azután mindinkább a kirajzolódó hús-vér figurához, az új életre kelő Dely Máriához, aki 1854-ben született Felpécen és 1874-ben vált egy kíméletlen gyilkos áldozatává. „Anyai nagyszüleiül falujában”, így kezdi művét, „ez a dokumentum bánatomra egy levéltári selejtezés áldozata lett”, sóhajtja, „egyik rokonomtól megkaptam a végzés másolatát”, jelenti örömmel. Temetőkben bóklászik, vízpartokon keres nyomokat, felutazik az illavai fegyházhoz, matrikulák porát szívja, falvakban keresgéli a mindentudó öregasszonyokat, könyvtárak katalógusait bújja, levéltári fondokban böngészget, ahogy ez etnográfushoz illik, s miközben az adatokat keresi, emberi kapcsolatokra is szert tesz. Ha a kötet értékét a felsorolt neves támogatók (is) garantálni látszanak, a mű morális érvényességéhez sokban hozzájárulnak a szóra bírt falusiak, papok, rokonok, kultúratörténészek. A történeti néprajz, ahogy régen mondták a „népisme” kutatásának legizgalmasabb irányai közé tartozik az, amely összekuszált nyomok, eltorzult információk alapján olyan tényeket próbál napvilágra tárni, amelyekről - értelemszerűen - az írott források mit sem tudnak, s amelyek az egyetemes nemzeti múlt és a nemzeti mentalitás ősi elemeihez vezetnek el. Ilyesféle rekonstrukciók visznek közelebb pl. a magyar ősvalláshoz vagy a nép történelmi emlékezetének sajátosságaihoz, meg azokhoz a kultikus tradíciókhoz és morális elvekhez, amelyek a közösségeket élni, túlélni segítették. Gondolhatunk itt az ún. archaikus népi imákra is, meg a népmondák és mesék varázslatos szövegeire, és mindenekelőtt régi balladáinkra, amelyek hol valamiféle ősi spiritualitásra, máskor meg történelmi esetekre utalnak - a maguk különös kódrendszerével. Emlékezetes Bóta Lászlónak, a pesti bölcsészkar legendás régi irodalomtanárának nyomozati „jegyzönyve” 1976-ból, amelyben ősi balladáink „centrális alaprétegét” képező 24 balladatípus (Nagy hegyi tolvaj, Katonák által elrabolt lány, Zsivány felesége stb.) 600 változatát vezeti vissza egy XVI. századi főúri házasság borzalmaihoz. Dely Mária szomorú halála 1874-ben történt, és esete egy év múlva már balladás formában óvta a leányokat a meggondolatlanságtól, intette a hallgatókat kegyes életre, ám ha mellé helyezünk egy másik balladát, akkor némi képet kaphatunk a ballada műfajának végórájáról. Barsi Ernő, a kötet szerzőjének mestere, egy rövid cikkében említi Tompa Mihály egyik versét, egy idézőjeles „néprománcot”, tehát egy műballadát, amelyben szintén molnárlegény öl vízbe egy leányt. Ezt a verset Reményi Ede megzenésítette az 1860-as évek elején. Am továbbélt a ballada más módon is: folklorizálódott, népi dallamot kapott, s 1974-ben mint originális népköltői darabot jegyezték le. Mindössze két évtizeddel azelőtt, hogy Lanczendorfer Zsuzsanna rábukkant a maga „Deli Mári”-jára. Amely mű éppen akkor született, amikor a hagyományos népi (kisközösségi) lírai „szóbeliség”, hagyományozódás érintkezik a 75
