Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - Tandori Dezső: Az én Gergely-naptáram - Még mindig nagyon is 2004 -

nem illünk össze. Például az érintkezésben. Kiderül, folytatólagosan, mindkettőnknek lemezeink vannak; s hazugság az, hogy „nem baj, öregem”. Hogy nem baj, nem akarod érteni, hogyan van az a koan 1960-as éveim végéről, hogy

Némaság a hang helyett.

De a némaság mi helyett?

Nem akarod kihallani, barátom, mentségül még a karinthyzmust sem, hajtogatom, s nem jutunk előbbre. O makacs. Kérdem: nem érzed-e, hogy a két „helyett” másféle időviszonyra utal? A némaság most a hang helyett van. De hogy van, ez minek köszönhető? Ahogy a hang helyett most némaság van, lett, lesz - mi helyett lett ez a némaság? Nem, az illetővel nem illünk össze, s ez az utolsó csepp. (Egyéb bajok mellett.)

Nem részletezem. Másutt - mégis, röviden - alapvető baj, hogy az illető a saját kategóriái szerint ítél csak (bennünket is így ítélne meg, s ez nem megy! De nem látja).

A harmadik eset: épp azért nem megy a személyes érintkezés, mert nem lehet jól elmagyarázni, miért nem megy. Vagy: ott is elakadunk. És nagy-jó-szív- vel mindketten, őszinte érzelemmel „visszatérnénk”, de jobb, ha nem tesszük.

Ezek nem piszlicsáré kérdések!

Nem szólva arról, hogy a csend (silence, itt) lassúsága (slowness, itt) nem mérhető, ha nincs teljes csend. Ha van, nem is kell mérni, akkor a solitude is megvan, a dolgok maguk „mérik” az egészet. Az idő telése, csak a még-esedé- kes-dolgok (madárkánknak friss víz; mégis megnézni Bolzano-és-vidékét) nem zavaró kényszere miatti óra-perc tagolja, nem fontos, érezhető is nagyjából... nem magánytipró, csendtipró, a lassúsághoz meg se hozzá nem ad, sem abból el nem vesz.

Gyakori kérdés: „menjen küldönc?” Ne, lehetőleg. Az megint időbemérés. (Jó, hát ezt fakszninak veszik sokan, vagy ökölbe szorulnak kezek... de ne felejtsük, a három S élőjének keze kevesebbet szorít, mint az engedékenyebben élőké. Alkalmasint. Valamit valamiért, de ez undorító így. íme, ha beszélni próbálunk a csend helyett.)

A csend, mely lassúság és magány, a magány, mely lassúság és csend, s így tovább, olyasmi, mint a 65. mező. (Megjegyzem, a 2003-as év volt egyfajta 65. mező, és majdnem - eléggé rémes - halálos balesetet szenvedtem. Az lett volna a 65.? A lassúság és a hajnali csend, meg a magány, melynek állapota-álla- ga nem siettetett, meg is mentett. Nem mondhatom mégse senkinek: „Te, apa, engem a csend, a lassúság és a magány mentett meg, így nem léptem a rosszul bemért tűzoltóautó elé... hát ne hadarjunk itt, menjünk szépen dolgunkra...” Ez nem megy már!

Érdekes esete a csendnek, mikor nem nagy hangerővel, esetleg zárt (csukott) ajtó mögül, abból a szobából, ahol madárkánk tartózkodik (szabadon, persze, tessék enni, inni!), zene szólal, olyan zene, melyet nagyon kedveltünk, de fokról fokra rájövünk, mostan-idei ismétlődései révén, hogy nem is kell meghallgatnunk. Nekünk ez a zene „hangzó csend”, nem követjük az ének szövegét, a hangszerelés trükkjeit, nem érezzük azt a légkört, melyet Londonban, Éondon emlékével, s ahogy egy New York-i filmben az emlék realizálódik, mert a kis dalocska ilyesmiről is szólt... s íme, ahogy elnézzük közben kedvenc

9