Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Vasadi Péter és Végh Attila: Út

viselték a MÉH-telep átvevő céduláin, mindnek-mindnek a legfőbb tulajdonsága a mérhetetlen oxidáció volt. Az egyszerűség kedvéért valamennyi fém oxidációs rétegét rozsdának hívjuk, a magyar nyelv ebben a tekintetben, sajnos, nem olyan árnyalt, mint amikor különbséget tesz a piros meg a vö- rös/veres szín között; a vasnak, az acélnak rozsdája van, az alumíniumnak, az ónnak, a réznek már csupán oxidációja, a piros mellől, amelyet tegyünk meg a vasrozsda megfelelőjének, hiányzik a vörös, a többi fémrozsda ekvivalense. A fémgyűjtés legnagyobb élménye az elveszett éden: a fénynek, a ragyogásnak már híre-hamva sincs, a kusza kazlakat rozsdapor fedi, egy-egy hártyavékony lap, például a kályhacső maradék váza már az érintéstől összeroppan, elolvad a kézben. Az éden elveszett, a végső összeomlás, a pusztulás orra elől kapta el a kéz a széthulló drótkötegeket, hogy állítólag ismét a teremtés peremére kapaszkodjanak föl, amikor a kohókból lávaszerűen, mint a Föld bele, kitolulnak. Az Úttörőszövetség a föltámadást nem kalkulálta bele a fém sorsába, legalábbis szó sem volt bármiféle húsvétról, csak egyedül a békéről, amely - ki tudja, miért - a hulladéktelepeken áll vagy bukik. Azon a koszos, rozsdabűzös bolton a Szabó Dezső utca elején. Egy kis púpos emberke állt a mérleg megett, úgy hívták a környéken, Istenneki. Azon a délutánon fel kellett kötnie a gatyát.

Nyári Laci bácsi négy őrsre osztotta fel az osztályt, úgy, hogy mindegyikben kellőképpen elegyedjen fiú, lány, erő meg ügyesség. Minden őrsnek kiosztotta az utcákat, s nem feledkezett meg arról sem, hogy a végén annak az őrsnek, amely a legtöbb fémet tolja be a MEH-be, szorgalomból, magaviseletből - ahogyan ígérte - „széles vályú kettős ága várja". Önelégülten, büszkén hallottam, amikor kihirdette: az egyik csapattest vezére én vagyok. Ebben ugyan része lehetett annak is, hogy én vittem az iskolába, ami nélkül semmire se mentünk volna, az egyik szállítóeszközt. Volt, aki talicskát (deszkával körülzárt alkalmatosságot) hozott, én targoncát, amely abban különbözik tőle, hogy rácsokból áll, hézagjai vannak, ugyanis széna-, szalma- vagy trágyahordásra készítik. Egy néprajzi adalékkal több, akkor azonban még nem törődtem semmiféle néprajzi adalékkal, csak zörgettem a járdán a vaskerekű járgányt. Délután három órakor kezdtük. Minden házba bekérezkedtünk, a nénik, bácsik - mert majdnem mindenhol fekete nénik, kék kötényes bácsik nyitottak ajtót - kicsit vonakodva fogadtak, de hamarosan megfordult a széljárás. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy nem vagyunk végrehajtók, nem jegyeztetünk békekölcsönt, nem akarjuk rájuk sózni a Szabad Népet, nem akarjuk kimerni az árnyékszéket, felőlünk a téeszcsé is felfordulhat, s noha azzal, hogy az életükbe hatolunk a társadalommal, az országgal, a párttal, az ötéves tervvel a hátunk mögött, ami tagadhatatlan, hiszen vasat gyűjtünk azoknak, a pártnak, s ezáltal mi is a hatalom szekértolói lettünk, mégis meglelni benne a jót, mert muszáj örülni: nem a végrehajtó tolta ide megint a rücskös pofáját, hanem a Győri Pali fia kopogott be valami gyerekekkel.- Ne, téged ösmerlek, nem a kis Győri Pali volnál?- Az a bátyám, én a Laci volnék. Van valami ócskavasa a bácsinak?

Először sehol sem akad, lassan azonban mindenütt eszükbe jut, hogy a disznóól, a szín mögött van egy kis rozsdaság.- Aztán minek az nektek? Nem jó az semmire! Vigyétek csak! - Vigyétek csak - tették hozzá magukban -, hála Istennek, eltisztul a háztól a mocsok, de

27