Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Vasadi Péter és Végh Attila: Út
tolni. Ez most többfélét jelent. Nem csak az én utamról van szó, hanem arról is, aki útnak nevezte magát. Gondold csak meg: jön egy jóképű, sovány zsidó ács, és azt mondja, hogy ő az út, az igazság és az élet. Ha én azt mondom neked, hogy én vagyok ez a párna... V A. Neked elhiszem... V. P. De komolyan, ilyet nem lehet súgni valakinek. Hogy ő az út. Mert mi van, ha valaki ezt mondja? Igen, te vagy az út? Na, akkor gyalogolunk egy kicsit rajtad. Ahogy ez meg is történt. Eltaposták, de az út elé nem tudtak falat állítani. Nem tudok nem gondolni az Apokalipszisra, ami Tar- kovszkijt annyira megragadta. Hogy ami kibontakozott, annak ki kell hűlnie, el kell pusztulnia. Hogy robajló összeomlás lesz. Efelé haladunk. De ugyanilyen erővel épül a rend, gyökeresedik. Miért éppen Jézus mondja, hogy köztetek van az Isten országa? Mire mondaná, ha nem erre a rendre? Ez az ember belső útján kilombosodó rend. Amiről érezhető, hogy maga a létezés. A széthullásban látható a lényeg. Ezt nem lehet megállítani. Ebben a fölismerésben egy az ember. V A. Ez a térfogalom felrobbantása. Ezt a robbanást az út fogalmának legmélyebb megértése okozza. Egy régi kínai történet szerint a császár udvari festője fest egy hatalmas tájképet, és megmutatja az uralkodónak. Az fanyalogva nézi. Mire a festő fölkel, odamegy a festményhez, belép a tájképbe, és eltűnik a festett úton, a festett hegyek mögött. Soha többet nem látják. A festő abban a tájban tűnik el, ami az ő műve. Itt megvilágosodik, hogy mit nevezünk tájnak. Miközben benne vagy, benned van... V. P. Szent Pál betű szerint ezt mondta. V. A. Fák, virágok, folyó, málnabokrok, alkonyat: ha ezeket összeadjuk, az még nem táj. Táj akkor lesz belőlük, ha bennem állnak össze. Sok versem szól arról, hogy valaki végigjár valamilyen utat. És megfigyeltem, hogy amit ilyenkor megírok, az sosem menetelés, és sosem gyalogtúra. Hanem séta. A sétához olyan útkezelési attitűd szükséges, amely lényegtelennek ítéli a haladást. Gyerekkorom óta járom az erdőt, és mindig utáltam a leszegett fejű gyaloglógépeket. Azt se vennék észre, ha egy szarvasbika átugrana a fejük fölött. Ez a veszély persze nem fenyeget, mert az ilyen csapatok általában jó nagy zajt csapnak. Aki sétál, az a lehető legmélyebbre merül a tájban. Megfigyeltem, hogy amikor hajnalban kimegyek az erdőre vadat lesni, kétféle lelkiállapotom lehetséges. Én így nevezem őket: érzem az erdőt, nem érzem az erdőt. Amikor nem érzem az erdőt, akkor úgy járkálok benne, akár egy idegen házban. Ilyenkor a táj nem áll össze bennem, és a vad mindig előbb észrevesz, mint én őt. Az erdőt akkor érzem, ha sikerül átlényegülnöm, és eggyé válók vele. Ilyenkor mindig én látom meg előbb a vadat. Fogalmam nincs, hogy mi dönti el, érezzem-e az erdőt vagy sem. Az biztos, hogy nem én. 22
