Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Vasadi Péter és Végh Attila: Út

átalakul, és az Istenben való valóság kutatása előtt óriási terek nyílnak. Mert akkor a tudósok a végtelen megismerésével fognak foglalkozni éppen olyan izgalommal, mint ahogy az empirikus valóságot próbálták megismerni. Ez az út végtelen. A művészet is erről szól. Az emberek élik a mindennapi életüket, de közben mindegyikük csodálatos létezést él meg. Akár tud róla, akár nem. Benne van. És akkor minden olyan fogalmunk, ami a többi emberrel való kapcsolatunkra vonatkozik - vagyis a testvériség, barátság, szerelem, szeretet - jogos, indokolt, sőt, nélkülük nincs is valóság. Ha pedig ez így van, akkor látnunk kell, ma tévúton vagyunk. A tudomány kezében kulcs van. A modern gondolkodás hatalmas lehetőségek előtt áll. Azt hiszem, Karl Rahner mondta, hogy a harmadik évezred vagy vallásos lesz, vagy nem lesz. Persze az én számban is megpállik ez a szó, hogy „vallásos”. De nem tudok helyette mást. Magamat kell olyanná tennem, hogy a jelentése megújuljon. S mint az atomsugárzás, állandóan éreztesse a maga elevenségét.

V. A. Azt hiszem, most jutottunk el odáig, hogy az ismétlésről beszéljünk. A megpállottság mindig az áramlás felől nézve látható. A vallás a hit felől nézve pállott. Hamvas Béla is többek között ezen az alapon különíti el a kettőt. Ha az úton-levésnek és a mozdulatlanságnak a harmóniája már odaveszett, akkor eljön az idő, amikor az ember a mozgást üres sodródásnak érzi, a mozdulatlanságot pedig pocsolyának. Hogyan tudták a régiek összeegyeztetni a kettőt? Hogyan tudták elérni azt, hogy a mozgás és a mozdulatlanság egymást állandóan edzésben tartották? Gondoljunk a rítusra. Eliade azt mondja a rituális cselekedetről, hogy az nem más, mint annak a pillanatnak, egy őspillanatnak - például a teremtésnek - a megismétlése. Újra és újra. Itt a mozgás abban áll, hogy „újra és újra”, a mozdulatlanság pedig abban, hogy „annak a pillanatnak”. Ebből a körforgás képe bontakozik ki, az archaikus időszemléleté, amelyről azt szokták mondani, hogy a természet ciklikussága a mintája. Az emberi történelem linearitása, a történetiségben gondolkodás egyenes vonala, a fejlődéshit és a teleológia azonban a mozdulatlanságot kirekeszti az időből, nem engedi érvényesülni. Marad az önmagát állandóan eltörlő idő. Ekkor már fölmerülhet az az archaikus idők felől nézve teljesen értelmetlen kérdés, hogy „mért szárad el, ha újra nő?”. Az utakat kiegyenesítettük, és közben valamit elfelejtettünk. Az ünnepeink ezért már nem szólnak semmiről. Dög unalmasak. Önmagádban meg tudod találni a harmónia útját, de ez az út ma már csak egyéni lehet. Kifelé nem vezetnek utak. Nem tudod verbalizálni, hogy merre a megvilágosodás. Kifelé nincs mit mondani az útról. Legföljebb azt, hogy „a párttal, a néppel egy az utunk”. V.

V. P. Persze. Vagy ott a fogyasztás útja. De mindez csak szimptóma. Szerintem itt most mélyre kell menni. Ha te a saját utadon jársz, az másokra is hat. Nem tudod, hogyan, de hat. Erről a lélek gondoskodik. Nem kell aggódnunk amiatt, hogy a belső rend kint elsikkad. Ha egyszer megvalósul, akkor hat. Ha nem így volna, az a fizikának mondana ellent. Jézus tizenkét elemi iskolát sem végzett tanítvánnyal egy máig fennálló eszmerendszert alapított meg.

19