Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia 9: Krisztina könyve, XCIX

a cél vagy legalábbis az egyik alapvető indíték Krisztinát írás által megismerhető alannyá „tenni”, akkor eleve csakis olyan narrációs módozatok, véges számú nézőpontkínálatok vagy azoknak hibridjei jelenhetnek meg mint az írás mibenlétét befolyásoló és egyben eldöntő-megszabó szövegstratégiák, amelyek már mindig a regény horizontján belül helyezkedtek el, ill. voltak elhelyezhetők. És mégis és mindazonáltal, mint azt a Fehérlófia egyik írója megfogalmazta: a regény mint [lejírás az alanyon véghez vitt lehető legnagyobb erőszaktétel, kisajátítás, bekebelezés, áttétel, a megíró vágy- és akaratvilágával való összeömlesztés, szubjektumhamisítás; magyarán, a fantázia szülöttjének mint valóságnak elsózása - írd és mondd: csalás-ámítás, amelyről a megíró által bevetett s érzékileg ható szóképhadsereg megszálló ereje révén „elfelejtettük”, hogy nem igaz. Ily módon végül is dolgunk egy szekularizált allegória által felvizezett teológiával vagyon; már pedig Megíró éppenséggel egy immanens eszmetérben éri meg, éri el Krisztinát, amelyben csak elkülönböződés tételeztetik és semmiképpen nem átváltozhat]ás. Ebből a differenciális elméleti-tapasztalati háttérből következik Megíró regényellenes alapállása, s az alakformálás gyakorlatában minduntalan felvetülő tény: Krisztina semmilyen körülmények között nem azonos Megíróval, vagy annak különféle módokon létező énjeivel. Nem énségi-alanyi kivetítésekről van tehát szó, hanem ellenkezőleg: maga a megírás a Megíró számára jelent egy bizonyos Bildungot, Krisztinától való tanulást, eszmei-jellembeli gyarapodást, életminőség-gyűjtést, túlélési tanfolyamot. Persze, valljuk be, mehetne kissé könnyedébben ez az okfejtésdi, pláne amikor Krisztina zenei egésze mozártosabb semmint bruckneri vagy miegymás, s az egész antinovellisztikus nemmódszer működésében inkább követi a több száz egymásután elkészített jó-rossz felvétel halma5