Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István

EGY TÁBLABÍRÓ NYUGAT-MAGYARORSZÁG RÓL:

CHERNÉL FERENC KORTÁRSA, BÉKÁSSY IMRE NEJÉVEL 1 862-BÖI

Biedermeier-valóság a fényképezés hőskorából: akár divattörténeti időutazásra is kalauzol egy korosabb házaspár. Ha jól számoljuk, az ősz körszakállú férfiú, Chernél Istvánunk rokona, aki nagyapjának, Chernél Ferencnek a kortársa volt. Akiről különben az ornitológusnak nem nagyon maradhatott élő emléke, hisz a nagyapa halálakor alig egy éves csecsemő még; szóval a XIX. század ele- jei-közepi hangulatot árasztó kép exponálási pillanatában egy pater familiáris már nyolcvan fölött jár. Akár leltározható az idősebb úri emberek viselettörténeti szokásrendje: a biedermeier szerette a lágy, elomló formákat, így a krino- lint, amely Békássy Imre nején, a nagyasszonyon is látható - fodrokat, szalagbefűzéseket, a fűzőt, buggyos ujjakat, a lebegő-lobogó uszályokat, főkötőt, de megadta a nemzeti jelleget is (zsinórhímzéses dolmány, hosszúkabát, csizma, szalagos kalap). A képet azért szeretjük, mert a maga természetes dokumentatív nyelvén beszél a legkorábhról vizuálisan rekonstruálható reformkori világról, egy kétszáz-éves viseleletről — amelyen még az sem ront lényegesen, hogy a szereplők mereven néznek a kamerába és a szokásos sztereotípiák is fellelhetők (szokványos műtermi berendezés, női kézben tartott ima- vagy énekeskönyv). A kép alapján akár rehabilitálni is lehet(ne) a sokat kárhoztatott táblabírót: aki talán részt vett (vagy vehetett volna) a szerencsétlen insurrekcióban, aki általában öncélú, haszontalan pipatömögető politizálást folytatott (Vö. Petőfi és Kossuth, sőt Széchenyi véleményét a táblabíróról), merthogy Békássy Imre az volt - szelídség, megnyugvás, belső béke a hosszú beállítás aurájában.

Magát a nagyatyát, akinek szenvedélye legtöbbször az unokákban (is) él- lángol-folytatódik: Chernél Ferencet ugyanígy táblabírónak, majd főszolgabírónak választják 1810-ben, és mindvégig komoly hivatalt is visel, mégsem él egyhangú életet. Azt írta róla a fia, Kálmán, a történetíró, hogy egészen kiválóan vezette gazdaságát (ő építtette a chernelházi új kastélyt, de később Kőszegre költöznek, ahol a kerületi táblán lett ülnök) és a juhtenyésztés volt az egyik szenvedélye (országos hírűek voltak merinói juhai). Am verseket is írt, és ez a lényeges - ifjúkorában például egy enyhén aulikus tartalmú darabot közöl Tisztelő versek, melyeket midőn felséges urunk II. Ferenc örökös ausztriai császárságra emeltetése alkalmatosságával Miháli sopronvánnegyei mezővárosában mindszent havának 21. 1804. Barthodieszky János Mihály és Pál urak ünnepeltek címmel. De még ennél is fontosabb, hogy a komor táblabíró Kőszegen az okszerű madárvédelemre adja a fejét és úgy kezd passzióból a madarakkal foglalkozni, hogy kertjében etetőket és itatókat állít fel, s egy tágas, új építésű madárházban mindenféle fajú, szabadon élő madarakat ápolt. Segítségül egy olasz madárfogót fel is bérelt, aki a madárvonulás alkalmával egy tálján madárfogóhoz való szakértelemmel és ügyszeretettel fogdosta be a szabad madarakat - a zsákmány érdekesebb példányait megtartja és ápolja, a többieket meg egyszerűen szabadon ereszti. Kálmán fia is örökölte az atya természetrajzi vonzalmát, ám a szenvedélyt leginkább István unokája teljesíti be.

65