Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - III. A történet főhőse: Chernel István

rucának (anas boschas, Stockente), mely e sok közt legnagyobb; azután a kendermagos vagy hamvasnak (anas ferina, Tafelente), végre a kerce rucának (anas strepera, Schnatter Ente. Ratscherl), mely legkisebb fajú s húsa majdnem oly ízletes, mint a sárszalonkáé. A feketelábú kérrucák (A. nigra), valamint a jegesek (A. glaciális) többé-kevésbé halízűek. A füzyülő, csörgő, kanálos, pézsma, tarka, felegő, bikafejű, erdei, fehér, törpe, fecskefarkú, krik, tükrös, fácány, kontyos, örvös (anas penelope, clangula, clypeata, moschata, spectabi- lis, querquedula, bucephala, arborea, albeola, minuta, acuta, crecca, nobilis, caudata stb.) számtalan s talán a természetbúvárok által is alig ismert mellékés keresztfajokkal, mind itt lelhető föl. Miután pedig ennyi sok egynemű faj közt, ezeknek különböző vegyülete is áll elő, képzelhetni, hogy a vadrucának minden válfaját csak kevés és olyan ember ismerheti, ki folytonosan a rét körül lakik, s gyakran van alkalma vadászni. Már maga ezen roppant változatosság is nagy éldeletet nyújt; éveken át lehet itt vadászni s mindig új meg új fajokkal ismerkedik meg az ember. Még ekkor is leggyakorlottabb vadász sem képes a rucafajt röptében megismerni, csak mikor az elejtett vadat fölvette, látja, hogy valami újat lőtt. Néha öten vagy hatan sem tudtuk, hogy egy-egy rucának mi a neve, míg nem a pákász útba igazított bennünket, amint tőle telt. Igen érdekes látvány, midőn öt vagy hat jó lövész, ki-ki másfelé indulva, egy-egy füzér vizi vadat hoz este a tanyára, s ezeket egymás mellé sorba rakva, az összes társaság szemle alá vetheti. Ilyenkor tanulja az ember legkönnyebben a fajokat megkülönböztetni s az újakat megismerni; minél többfélét lát maga előtt, annál nagyobb ingert kap a vadászat e nemére.” (Cserszilvásy Ákos, azaz Vajda János: A vadászat mesteré)

49