Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Ambrus Lajos: Pónyik és Batul

mérettel se, nonpareillel se, zárójelek vagy egyéb mellékjelek közt se, lábjegyzetben se, így hát a büszke Batul az európai nagypályán igen rövid idő alatt virtigli osztrák gyimilccsé trenírozta át magát. Igaz, begyűjtőjét, „MM von Nagy”-ot szinte mindenütt még Transsylvanie-ból eredeztetik, azt legalább helyesen pedzegetve, merthogy Nagy Ferenc kolozsvári teológiai tanár volt, jeles pomoló- gus és szőlész-borász sat....

Szóval Versailles-ban már se híre, se hamva ott a mi nagy Batuljainknak- Pónyikjainknak, s bizony nemcsak eredetük és nevük, hanem ízviláguk is csak számunkra, kiválasztott bennszülötteknek oly csábítóan titokzatos - akár egy mesés kékségű azúr-barlang a capri tengerpart közelében. Legfeljebb, vonom meg a vállam a párizsi napsütésben, továbbra is oly titokzatos marad a kíváncsi szemek előtt, mint a nagy Dante senki által nem méltányolt Beatricéje. Viszont azóta is, ha André Leroy mester, a lovag, az adminisztrátor, a tudós és az akadémikus egyébként nagyszerű művét lapozgatom, és felcsapom az inkriminált textusnál, épp e nagy Dante szövegét kell ráolvasnom a nem kevésbé nagy tudós glóriás fejére. Fentről, magasból szól ez a szöveg, mint éteri hang a híres Paradicsomból: O beáta hungaria, Oh boldog Magyarország! Csak ne hagyja/magát félrevezetni már.

Szóval Nagymedesérre gondoltam, „Mézes” Péter hatalmas, nagyszerű udvarára - ahová érkezésünk örömére kiengedte Manci nevű csikóját, és a fiatal teremtés csengővel a nyakán őrült és vad rohangászásba fogott, kiszámíthatatlan szertelenséggel, faltól kerítésig ugratva, megejtő látvány volt, nekünk rontva, szinte feldöntve, hogy az utolsó pillanatban irányt váltson, persze saját testi épségét sem kímélve. Vagy Péter bátyám bivalyerős, de éterien tiszta körtepálinkájára, amelyet a méhesházából hozott elő szerény, de büszke mosolygások közepette, és a Nyakas, Zergő és a Sárga körtének nevezett fajtákból ő maga főz, s amelyeket vagy háromszáz éves fái alól szedeget össze.

Versailles-ban sétálgattam hát, ebben a különös szépségű, szigorral gondozott, télen is valahogy meleget sugárzó királyi kertben, hallgattam a fal mögötti Rue du Maréchal Joffre élénk, mégis valahogy távoli forgalmát, s úgy éreztem, napokig üldögélhetnék itt, még ha december van is, a fák csupaszok és a gyümölcsöt sem lehet élvezni. A napsütésben levettem a télikabátomat, és arra gondoltam, miként kellene és egyáltalán lehetséges-e itt szóba hoznom ezeknek a szorgos gazdáknak a mi gyümölcseink univerzális értékeit. Talán akkor, ha mindent elölről, az ősködöknél kezdhetnénk, mint egy dunai limesek mellőli barbár és nehéz grammatika tanulását - a legelső leckétől. Fárasztó és reménytelen vállalat, és a potenciális tanulók udvariasan felületes érdeklődését látva rögtön fel is adtam. Talán, ha ízlelnék - elemeznék, akkor. Akkor tán akadna némi remény. A beavatás esélye. így csak saját Batul fáimra gondolhattam. Amelyeket különben nagy nehézségek árán szereztem, merthogy Batult vagy Pónyikot otthon sem lehet úgy vásárolgatni, mint a réteslisztet vagy a répacukrot. (Egyáltalán nem is kapható.) Pontosabban nem is én, hanem András öcsém szerezte. Valamint arra, hogy nem is itt, ha már valahol, otthon kéne némi ismeretterjesztéseket tenni. Épp itt is volna az ideje, kezdenénk már el. Batul és Pónyik. Pónyik és Batul. Mert mik is volnának ők? Bizony mondom, isa pur és homu vogynának!

92