Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Bokányi Péter: Sárközy Péter: Faludi Ferenc

zetben ismét távolabbra kell hogy tekintsen: a XVII-XVIII. századi iskoladrámák és iskolai színjátszás ismertetésével megrajzolja azt a kontextust, amiben Faludi munkái keletkeztek, s utalhat a Faludi-korabeli római társasági életre, amelynek egyik fő színtere a színház volt.

Sárközy Péter monográfiájának utolsó két fejezete szinte önálló kismonográfiaként is olvasható Faludi Ferenc verseiről, költészetéről. A kötet terjedelmének közel felét kitevő negyedik és ötödik fejezet ugyanis teljes képet rajzol Faludi Ferenc verseiről, azok hatástörténeti aspektusairól, recepciójáról, kiadásairól, verstani jellemzőiről, tematikus csoportjairól. Lévén mindössze negyvenhárom szöveg Faludi vershagyatéka, a monográfia számos művet idéz teljes egészében - az a műközpontú értelmezési mód, amelyet Sárközy Péter a prózai munkákról szólva is alkalmazott, ily módon még hangsúlyosabban meghatározza az elemzéseket. A szövegközlések ráadásul alkalmat teremtenek az összehasonlításra, a kortársak - például Bessenyei György, Ráday Gedeon, Amadé László - verseivel való összevetésre. A kötetnek talán ez az egyik legkényesebb pontja: a párhuzamos szövegközlések határozott prekoncepció alapján történnek, Sárközy Péter ily módon kívánja bizonyítani Faludi költészetének elsőbbrendűségét kortársaiéhoz képest. Lévén minden válogatás szubjektív - nyilván a szerző céljainak a leginkább megfelelő szövegek kerültek a kortársaktól a monográfiába -, talán a kötetnek ez az egysége provokálhatja leginkább a szakmát: szinte követeli az irodalomtörténészi reakciókat. A versértelmezésekben tágabb kontextusként számos alkotó nevével és verseivel találkozhatunk (Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály például gyakorta hivatkozott szerzői a kötetnek), s az összevetések nyomán rajzolódik ki a szerző véleménye a F'aludi költészetével kapcsolatban leggyakrabban megfogalmazódó kérdésről/kifogásról: az eredetiség kérdéséről tudniillik, ami a XIX. századtól meghatározza Faludi Ferenc életművének megítélését. A mintakövetést, a motívumátvételt, a direkt vagy indirekt hivatkozásokat ismert és tekintélyes szerzőkre és művekre a XVIII. század olvasóközönsége elvárja szerzőitől - olyan irodalomszemléleti kérdéseket is érint tehát a kötet, amelyek túlmutatnak Faludi Ferenc költészetén. De egyben segítik is annak értékelését: az eredetiség, fordítás, átírás problémája csak az adott irodalomtörténeti korszakok horizontjából értékelhető, vagyis kifogásként aligha vethető fel bármely szerzőnk életműve esetében (ahogy például Balassi „versszerző találmányainak” megítélését sem szokták befolyásolni).

Az irodalomtörténész - is - sok úr szolgája. Alapvetően a tudományáé, de legalább annyira az irodalom olvasóié, felelőssége velük szemben is hatalmas. Afféle közvetítőként mű és közönsége közt rajta is múlik, hogy a valóban értékes megőrződjék, ne sikkadjon el. Sárközy Péter Faludi Ferencről írott monográfiája egyszerre tükrözi a szakember, a tudós alázatát mestersége iránt, s azt a felelősséget, amelyet a monográfia olvasói s Faludi Ferenc műveinek olvasói iránt érez. Bízvást mondhatjuk: Sárközy Péter monográfiája hangsúlyos pontja a Faludi-recepciónak, ugyanakkor a kötet nyelvének eleganciája, udvariassága olvasói iránt (ami a kötetet záró életrajzi kronológia és válogatott bibliográfia közlésében is megnyilvánul) további híveket fog szerezni Faludi Ferencnek, verseinek, prózai munkáinak, s egyáltalán: a magyar irodalomnak.

112