Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Bokányi Péter: Sárközy Péter: Faludi Ferenc
után Rohoncon, 1824-ben Batsányi sajtó alá rendezte verseit, s az ép, csinos magyarság példájaként hivatkozott rá a nyelvújítókkal szemben. A kortárs Fekete János bevallottan mintának tekintette Faludi költészetét, egész sor költeményt írt „Faludi nótájára”, Dugonics András Jolánka című regényében betétként megjelent néhány Faludi-vers, de említhetnénk Verseghy Ferenc, Szent- jóbi Szabó László, Kreskay Imre, Péteri Takács József nevét, akikre egyértelműen hatott Faludi Ferenc műve. Ugyanakkor Faludinak ez a kétségtelen népszerűsége valóban erősen korhoz kötöttnek tűnik - a romantika korától olvasottsága csökkent, élő hagyományból egyre inkább irodalomtörténeti jelenséggé vált. Jellemző az 1958-ban kiadott Vas megye című kötet Vas megye irodalmának összefoglaló áttekintése két részben című tanulmánya: szerzője szerint Faludi költészete élettelen, steril, gyérszámú verssel, gyér mondanivalóval. Versei mögül hiányzik a hiteles költői élmény, modorosak, s hatásuk lényegében nincs, talán nem is volt. „Csak az utókor csinált nagy esetet igen szerény művészi értékű verseiből...” - fogalmaz a tanulmány szerzője. Az effajta véleményekkel szemben fogalmazta Weöres Sándor - Sárközy Péter által is idézett - nézetét A Három veréb hat szemmel kötetében, eszerint Faludi Ferenc az első ízig-vérig európai lírikusunk, aki ajtót nyitott az „önmagához is hűtlen európaiság felé”. Hiba volna ugyanakkor azt hinnünk, hogy az irodalomtörténet-írás is megfeledkezett Faludi Ferencről. Horváth János, Gyárfás Tihamér, Géfin Gyula, Császár Elemér, Szauder József munkái, a ’70-es évektől Rónay György, Szörényi László, Kovács Sándor Iván tanulmányai mind azt jelzik, hogy Faludi Ferenc emlékezete él ma is; s ebbe a sorba illeszkedik Sárközy Péter könyve is, amely mintegy a korábbi kutatási eredmények szintetizálásának szándékával is született. Hiszen az egyes korszakok irodalomtörténet-írása más és más oldalról ragadja meg Faludi Ferenc életművét. Méltatják a prózaszerzőt, mások az iskoladrámák íróját, számos tanulmány született Faludi verseiről - de hiányzott az a szakmunka, amely szerves egységben láttatja az életművét, amely sokoldalúsága, gazdagsága miatt is különös figyelmet érdemel. Sárközy Péter monográfiája elvégzi ezt a szintézist, úgy, hogy ezenközben a művek, az életmű tágabb kontextusát sem hagyja figyelmen kívül: Faludi korának irodalom- és művészetszemlélete, a XVIII. századi Róma, egyáltalán Faludi korának eseményei egyaránt megelevenednek a kötetben. A klasszikus monográfiaszerkezetnek megfelelően a kötet gondolatmenetét az életút kronológiája szervezi, indításként a szerző Faludi Ferenc életéről és koráról szól. Az elmúlt évtizedek újabb irodalomszemléletei és irodalomtudományi irányai ugyan gyakran kétségbe vonják az életrajz és kortörténet szerepét az irodalomtudományban - akkor, ha azok a műértelmezést is meghatározzák. Sárközy Péter számára viszont e tények nem a műértelmezés kiindulópontjaként szolgálnak a pozitivizmus sokat és joggal kárhoztatott gyakorlatának megfelelően, hanem megteremteni hivatottak azt a kontextust, amelyben Faludi Ferenc munkái keletkeztek. Ráadásul itt, az életrajz és kortörténet keretén belül fogalmazódik meg a kötet egyik alapvető tézise: a római évek különösen megtermékenyítő hatása Faludi Ferenc írásművészetére. Az első fejezet arra is alkalmat teremt, hogy a szerző olyan, a magyar művelődéstörténet 110
