Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Sarusi Mihály: Alföldi féniks

kutyabajnokságokat nyer velük, mert ebből az ebfajtából csak ez a pár található Romániában. Mely ebek még hogy különlegesek, meg hatalmasok, rémesen tudnak rád vicsorogni, úgyhogy ember fia nincs, aki itt át merné lépni a kerítést egy kis ezért, azért, bármi hazamenthető holmiért!

A falu réme e két jókora - bevallhatjuk, némiképp ijesztő - állat.- Hát nem gyönyörűek? - kapod meg gazdájuktól.

Vitán felül.

Legközelebb bepucolva, bebútorozás előtt a Ház, hogy amikor rácsodálkozol, Béla már az új mesével altasson:- Látod, oda épül majd a következő szárny.

Igen, hogy az udvart mind a négy oldalról kerítse az épület. Az udvar körül, mint valami kolostorban, zárdacellák helyett a betegszállás, lakosztályok, előadóteremként is szolgáló étterem, jókora konyha, miegyéb. Hátul hatalmas kert veteménnyel, gyümölcsössel, gazdasági udvar jószágokkal, az utca felől a volt tájház helyére épülő vendégház.

Atya Isten, Béla megint ábrándozik! Hogy lesz erre pénz, ehhez erő, türelem, mindaz, ami együtt sem biztos, hogy ha megépül is, megtartja ebben a jó fekete csanádi-aradi, nagy nagyar alföldi porban.

Még hogy az utoljára megépülő sarokpalotában kápolna is helyet kap, a régi gazdaház helyére is másik épül! Az építőanyag egy része már az udvaron.

Mondom, a felét ha hiszem.

Aztán amikor 2002 nyarán járok náluk - kovártélyozom be magam Arad-já- ró írótársaimmal a Kisiratosi Máltai Szeretetház vendégszobájába - a négyszöget záró saroképület helyett a gazdaház hűlt helyén magasodó szárnnyal is- merkedhetem. Lesem; ha merném, a szemem törülgetném, hogy jól lát-e, azt látja-e, ami a való, vagy csak az Almási-ábránd tükre szemem fenekén, vagy hol! Ahogy rábámultam az első fél-béna bentlakóra, majd az első ötről tizenötre, rácsodálkozom a mára ki tudja mennyire, harmincra szaporodó menedéket lelő ifjabbra s öregre, magyarra, románra, nőre és férfiúra, lep meg biztosan legközelébb is valamivel Almási Béla, ha rányitok Máltai Házában.

Még hogy a rászorulók, máshol betegségüktől és magányukban már lassú kínhalálra ítéltek, az egyik gondozóleány nem egyéb, mint édes unokahúgaid egyike. A jószágot - főleg a szeretetház kis birtokán tartott tehenet, csikót és disznót - gondozó ember meg öcséid közül éppen az, aki 1989 karácsonyán nálad, anyaországi otthonodban leste szívszorongva „erdélyi” „menekült”- ként, mi nem történik a határ túlfelén, odahaza, Arad vármegyében, hogy az új esztendő legelején édesanyja újabb hívó szavára hazafusson.

Atya Ur Isten! Lépsz egyet s testvér köszön reád.

Nem tagadom, itt kezdődik - s végződik - minden.

Ahány beteg, annyi alkalmazott: gondozó, szakács, takarító, udvaros. Sofőrnek itt van az Almási házaspár, háziorvosnak Béla, lelkipásztornak a falu plébánosa, a pár görögkeleti ápolt kedvéért átjár néha misézni a mácsai, magyarul is jól értő pópa.

Semmiben sincs hiány e házban! Ha fönntartani legalább olyan csoda is, mint megépíteni volt: az állam egy vasat sem ad a vállalkozásnak. Fedezze a fönntartási költségeket a bentlakók vagyonkája? S mit tegyen a ház - s vezeté101