Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Ölbel Lívia: Felfűtetlen színház

Van még egy viharos kritika (Izekre szedve, 2002) a kötetben: a mindig higgadtan, aprólékosan és finoman mérlegelő, elemző' Tarján Tamás szenvedélyessé válik, amikor Schwajda György Nemzeti Színház-béli búcsúrendezéséről ír - de eleganciája itt sem hagyja cserben. Varázspálcáról nem esik szó, de a kritikus értelmezésében ebben A viharban tombol igazán a nincs: a legkorszerűbb színpadtechnika képében. (Az érdekesség — és a kritikusi néző- pontok összevetése - kedvéért: Perényi Balázs a Színház című folyóirat 2002/6. számában Prospero, a szcenikus címmel ír, szenvedélymentesen, a Schwajda-féle előadásról: „Prospero varázspálcája a Nemzetiben nem más, mint a számítógépes vezérlőpult, amely fényt, hangot és süllyesztó'rendszert irányít.” Lám, ő szó szerint a pálcától - a varázslat színpadi megjelenítésének mikéntjétől: mint kályhától - indul el, és arra jut, hogy amit a rendező' produkál, az nem több, mint „tetszetős illusztráció”.)

Tarján Tamás Schwajda-kritikájában megbújik egy mondat - az új Nemzeti Színház felépülését kísérő' napi politikai viharok szerepét-jelentó'ségét kommentálandó -, amely önnön kritikusi szerepére-helyére is reflektál: „Hónapokkal a premier után már A vihar kritikai visszhangja sem különösebben fontos.” Ha ez igaz volna - ha a szerző' tényleg így gondolná -, mivégre állította volna össze ötödik színikritika-kötetét is? A „nem különösebben fontos” rejthet (ön)iróniát, de utalhat arra az állandó kényszerre-kételyre is, amelynek jegyében a (napi) kritikus igyekszik megfogalmazni a maga „mentségeit” és feladatát.

Az 1997-es Zivatar a publikumnak (ez a cím is A viharra mutat) kötet fülszövegében így: „Nem hiszem, hogy könyvemből a ’kor szava’ szólna; nem hiszem, hogy birtokában lennék a megfellebbezhetetlen igazságtevés képességének. A színikritika nem egyéb, mint a színház krónikája, a színjátszás emlékezete. Feladatnak és felelősségnek ennyi épp elég.” A legfrissebb kritikagyűjteményben továbbmegy ennél, de legalábbis módosít a feladatvállaláson; és ebben szerepe lehet annak, hogy Tarján Tamás „eredendően” irodalomtörténész. Bár a Prosperónak nincs pálcája utószavában leszögezi, hogy „a dráma: dráma”, „a színház: színház”, vagyis „az irodalom és a színházművészet két különböző művészeti ág” (ennek deklarálásában pedig talán annak van - lehet - szerepe, hogy az utóbbi években Magyarországon egyre inkább önálló életre kel a színháztudomány; az igénybejelentés legalábbis megtörtént), írásainak-szemléletének alfája és ómegája a dráma.

Mindig a drámától indul és — az előadáson át - a drámához tér vissza: az ötödik kötet nem más, mint „kis drámatörténet”, 1997 és 2003 között, kettő kivételével Magyarországon színre vitt előadások (interpretációk) tükrében. A két kivétel: a litván Eimuntas Nekrosius Hamletié, a másik a Galilei élete című Brecht-áaxahbó\ készült előadás, Düsseldorfból. A 2001/2002-es évadban Szegeden Zsótér Sándor szintén megrendezte a Galilei életét. A düsseldorfi előadás kritikája arra enged következtetni, hogy talán érdemes lett volna összehasonlítani a két rendezést. (A szelekciónak természetesen — a világosan meghatározott szempontokon túl - ezer oka lehet. Vegyük a legegyszerűbbet: a kritikus állandó harcát szűkös hellyel, szorító idővel, távolsággal.) A szegedi Brecht-előadásról ugyan nincs feljegyzés, van viszont — a párhuzamok, összevethetőségek, hasonlóságok-különbözőségek felmutatása jegyében - például több Kurázsi mama és gyermekei-kxitíka. Sőt, a Verebes István nyír735