Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 10. szám - Tandori Dezső: Vízhatlan-rázhatlan katlan

szetes állapot... számomra egy olyan városban, melyet magam jobban untam, unok már, mint Camus főalakja a maga települését, tudjuk, Meursault... s mikor már sem északi, sem déli, sem keleti, sem nyugati irányba elindulni nem bírtam nagyon, s mert mindenfajta személyes érintezést elder-felhár, épp csak az illetők, netán más illetők; véleményét nem („egy kis utazás, TD...” — „rád férne némi falusi levegő” - „menj orvoshoz a kezeddel” — jó ég! sör nélkül is meggyullad az agyam ilyenektől, amint hogy „vad szándékaim”, szélsőséges terveim is támadnak tökéletesen józan (én a sörrel is józan voltam!) állapotban. Beleborzadok, olyanok. Ha mondatomat nem fejeztem volna be, annyi baj legyen, itt bevégzem az úgynevezett gondolatot: és akkor beugrott ez a dobozos, és ennyi kellett! hogy emberivé tegye stb., hogy érdemessé, hogy... Mert, ezt elfelejtettem mondani, a bort teljesen eldobtam, a bort ajkammal érinteni se bírom (felszínét áttörni a pohárban, bódulatválfaját, társasságát, sic, két essel, élvezni, nem, elutasítom, és a kocsmai személyes érintkezést, e megoldásszándékot is el, elder-felhár), tehát ki vagyok re- kesztve teljesen a világból újra, és még cigaretta sincs, ahogy volt pedig 1993—96 között. Persze, jó, hogy nincs, tudom én azért azt.

Hát így jött a komorabb városrajzolás, bár ezt nem kell egészen komolyan venni. Inkább megpróbáltam (tehát művészi, szakmai szempont! bár csak lelkileg, mert a rajzolmányok amató'rségek, nekem mesélheti bárki, hogy nem!) megnézni, milyen sűrűséggel képzelek ilyen városokat - hát a régi szélsőséges sűrűséggel.

Többfelé haladhatnék itt tovább. Például vázolhatnám, milyen helyes kis környékeken jártam... merre nem akartam menni már (holott kezdetben do- bozosoztam arra is) így sem; miféle túrácskáim alakultak ki, egyszersmind madárkámnak megejthető fűszedéssel is, milyen buszvonalakat fedeztem fel (na, sokat nem lehet), az utak miféle hepehupásságát kellett tapasztalnom (hagyom!), milyen váratlanul álltam kertes vidékeken, láttam váratlan hegyvonulatokat, na, ismerősek, és örvendhettem, hogy a tévétornyot megint egyszer innen nézhetem, és nem holmi borzalmas bécsi kirándulás után kialvat- lanul, kiflit rágva és bort kortyolva a „koszos vonatból”.

Vagy szaladhatnék gondolati mezőkre - nem ahogy a (nekem Héraklei- tosz, a Kétszer Nincs Ugyanaz, a hullámvonal!) sakkrajzot változtattam itt, ahol is a feladványság az, hogy rákérdezünk, nem a megoldás az! -, mondhatnám: íme, egy egzisztencialista írás szükségképpen kopár (miért volna szükségképpen az?), netán hogy a dobozos sört jól elintéztem egzisztencialista elder-felhár alapon, és így tovább. A gondolati mezők sűrűsége (nem azonos a halmazi sűrűsödéssel) a reáliák (a városrajzolat) sűrűsödésével úgy állt, ahogy a pozitív egész számokhoz „hozzáadva” a negatív egész számokat állítólag (sőt, biztos! bár nekem ez meredek) nem kapunk nagyobb halmazt. Hm. Egzisztenciálisan ezt még értem is. A sűrű rajzolat megfelel gondolati ritkulásomnak (a dobozos sör hiánya hozza ez utóbbit), s a kettő együtt, ugyanannyi, mint az egyik külön. De melyik az egyik itt, melyik a másik? Efféle szofizmákba is torkollhatna a dolog. Ne torkolljon.

Hol maradjon meg? Mi ennek az „ügynek” (a dobozos sör totális elhagyásának, az absztinencia fokozásának stb.) az egzisztenciális mezője, hogy így mondjam? A hérakleitoszi sakknál, nézzük csak meg - ha a feladványság kívánalmai ellenére, mert hogy ahhoz nem kell, elemezzük, mi van? -, miért

841