Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 9. szám - Büky László: Pék Pál: Szodoma

Valószínű: a költőt immár évtizedek óta jellemzó' szemléleti azonosság következménye, hogy verseskönyveit rendszeresen úgy állítja össze, hogy a korábbi évek terméséből beveszi azokat a darabokat, amelyekhez az újabbak illeszthetők. A mostani versek között is tucatnál több a már előző köteti ek)ben is szereplő. Ennek következménye a költői attitűd azonosságának feltűnő észlelhetősége, és az, hogy az újabb darabok a régebbiekre hatnak, és fordítva: az újabbak a régi hangütés - zenei műszóval mondva - felhangjaiként (is) szólnak, illetőleg a ráismerés élményét keltik. Az imént idéztük vers, a Szemere utca 8 szintén régebbi, már az 1990. évi Holtág című kötetben is olvasható volt, majd Az idő metszetei címűben is (1994-ben). Ez a vers valóban képes vezetni az időben előre és vissza az olvasót, valóban képes a különféle létállapotokhoz - maradva a zenei szakszavaknál — auftaktot adni, hiszen a gyermekkor mint háttér számos olvasónak a hasonló élmény okán kínálja a mindenkori jelenben való eligazodást: „A kút, a lépcső tán ott ma- raszt, | s hasadt tereknek tévedt vándora | mögötted állsz, ha érkezel oda, | hol föltekint a kiskölyök, s veled | - a benne bolygó sorssal - más szerep | állítja szembe, s könnyű álmait, | a mindenséget, amit túl gyanít.”

A kötet mintegy félszáz költeményét a tartalomjegyzékben elkülönítő csillagok alapján látható módon csoportosítja a költő. A Szemere utca 8 című nyitódarab után a tagolást a versek között némileg jelzik Buhály József színes kivitelben közölt (szürreális-konstruktivista) képei, amelyek 1978 és 1994 közöttiek, és amelyek jól összeférnek a versekkel, sőt szervülnek is velük a képalkotás elvont szintjén.

Öt verscsoport mutatkozik. Az elsőbe tartozik a Supremum vale, amely Babits Mihály-i mottója — „nem annak kell az imádság, ki az Istent megtalálta már” - azt az előfeltevést kelti, hogy a lírára mint imádságra még szükség mutatkozik: „[...] ordasok közt, / boldog-szótlanul, / szám- | kivetve vergődik az ének [...]”. A költő én és az olvasó egyaránt magáénak tarthatja e helyzetet... (Itt jegyzem meg, hogy Pék némely versét az iménti idézetben is látható törtvonalakkal tagolja, s ugyanakkor nem alkalmaz sorkizárást; mindez kissé avítt modernségnek látszik.) Az elveszett vagy soha sem volt lelki béke és ünnep utáni sóvárgást a Post festam, az Október árnya (A hamis ünneplőknek), a Megkésett virradat és a Kannibál ősz mutatja: „Történeted hökkent vissza: | fonák magad — Megtagad | létében, ki álomteli | létedben se lesz szabad.” Pedig ez a szabadság megvolt, erre társít Pék számos helyen, mint itt éppen 1956-ra célozva: „[...] az idő árnya | nagyobb-e vagy az a fény | mi kölyökkorunk vadonából | egyszer mégis visszatér.” Egy nemzedék került „fonák maga” helyzetébe az 1956. évi küzdelmek bukása után, az éppen az utolsó iskolaéveket járók, az 1960 táján felnövők, az akkortájt érettségizettek, akiknek pályaindulását gátolta vagy göröngyös útra állította (jobb esetben) az újraépülő és a megszállókkal együttműködő, önmagát szocializmusnak nevezett diktatúra. A költő (és jelenlegi kritikusa) aligha ide nem tartozik. (Meg kell jegyeznem ismét valamit az előbbi verscímek kapcsán: a post festam grammatikai tévedés, helyes latinsággal post festa.)

A későbbi verscsoportok, mondhatni, az előbbiekben vázolt alapélményt viszik tovább, vagy éppen a változó élethelyzetre alkalmazzák. így tesz az Április napló: „[...] széthullik a képzelt rend, | pojácái bölcsessége | mint a pára, | tova leng; | öklök érve aláz meg, a | kitartottak édene, | nem tudod,

830