Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Árpás Károly: Kultúra és irodalom
terv („Kerettanterv”!, „NAT”!, „1986-os módosítás”) vagy az oktatási törvény nem tudja determinálni azt, hogy a befogadó hogyan értelmezi a szöveget. Uniformizált ismeretek megtanulására lehet kényszeríteni a befogadót, lehet arra késztetni, hogy a példaértelmezéseket tekintse sémának, támasznak, akár be is magoltathatunk standardizált ismereteket..., de a befogadó mindig csak annyi és olyan világismeret-töredéket tesz magáévá, épít saját egyéniségébe, világképébe, amilyet akar, s ahogyan akarja. Lehet azt mondani, hogy ez a befogadó tudásszintjének függvénye, lehet posztmodern álláspontról az individuum szabadság-tere megnyilvánulásaként értelmezni... Ez az egyéniség világa. A végsó' magaslat, amikor a befogadó az irodalmi szöveg „hasznosításával” megnyilvánul a világban: másként él tovább, másképpen alkotja önmaga és környezete létfeltételeit (esetleg maga is új szöveget alkot, ha művészi képességgel van megáldva). A négy lépcső lehetőségeinek végiggondolása megérteti velünk, hogy miért az irodalmat (a művészeti produktumot, az alkotással foglalkozó tudományt és a foglalkozást, illetve a produktum történetiségéhez kapcsolódó tantárgyat) tartják a kultúra közvetítésére egyik legalkalmasabb eszköznek. Az irodalom, és a tömegkommunikáció Az irodalmi mű már a kézi sokszorosítás évezredeiben is különleges fontosságra tett szert - ezt bizonyítja a ránk maradt kéziratos szövegekben előforduló irodalmi műalkotások, töredékek nagy arányszáma. Ez a túlsúly a reformáció idején (a nyomdai közvetítésű tömegkommunikáció jelentőségének fölismerése) rövid időre megingott, de a XVIII. századra kezdte visszaszerezni korábbi vezető szerepét. Ennek egyik feltétele az újságok létrejötte, azok „mindennapivá” válása lett, a másik feltétele az olvasóközönség kialakulása. Az újságok vezették be a kapitalista viszonyokat a művelődés berkeibe; a közoktatás „évfolyami” és területi kiterjedése, illetve az ipari forradalom következményeként a szabadidő fölszabadulása a vásárlóerőt állította elő. Nagy szerepe volt a tömegkommunikáció létrejöttében a folytatásos füzeteknek. Ezeknek terjedelme, érthetősége és ára annyira a vevőre volt kiszámítva, hogy kiadásuk több mint jövedelmező volt. (Gondoljunk a magyar századforduló, századelő - XIX-XX. századról van szó - Nick Cartereire vagy Courts-Mahlereire!) Szólhatnánk a tárcaregény diadalútjáról vagy a kolportázs-füzetekről, a „heti folytatásos” slágermtívekről. Ezt követték a polgár számára összeállított „könyvsorozatok” és „gyűjtemények”, melyek napjainkig megpróbálnak versenyre kelni a médiának címzett más üzenethordozókkal. (Példákat most nem hozok.) A huszadik század első felének közösségi találmánya, a rádió nem sokat tudott kezdeni az irodalommal. Színházi közvetítés, rádiójáték, színészi vagy szerzői felolvasás — szinte a teljes választékot felsoroltam. Ezt az üzenetközvetítést legföljebb pótlékként élte meg a hallgató. Kísérletet tettek az irodalommal való foglalkozás népszerűsítésére, de ezek a műsorok akkor éltek, élnek igazán, ha egyrészt rétegműsorok, másrészt show-szerű élményt produkált a „házigazda” és/vagy a beszélgetőtárs. Kísérleteztek a folytatásos rádiójátékkal, van is ennek közönsége (pl. A Szabó család), de ebben már nem az 802
