Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 9. szám - Árpás Károly: Kultúra és irodalom

megváltozásában jelentkezik. Nem a latin háttérbe szorulásáról van szó - hasonlítsunk csak össze akár egy alkimista, akár egy rózsakeresztes szöveget bár csak a XVIII. századi kémia tankönyvek szövegével hanem az oktatás területének kiterjedéséről, kiteljesztéséról is. Kezdetben elégséges volt a szent szövegek és azok magyarázatainak olvasni tudása, illetve a számolás egyszerű formáinak elsajátítása. Aztán jött a „hét szabad művészet”! És nézzük meg, hogy ma mi mindenről kell tudnia a közoktatásban részesülőnek!

A folyamat a mindennapokban alkalmazható (és az egyéni boldogulásban hasznosítható) tudás kialakítása és megtanítása (megtanulása) felé mutat. Nem lehet az sem véletlen, hogy a szekularizáció, a demitologizáció a kultúra közvetítését is veszélyezteti. Az új viselkedési normák az individuumot állítják előtérbe, a „globalizációnak” jelölt veszély nem is annyira hatalmi problémát jelöl, mint inkább a kulturális hagyományt jelentő, hordozó régi viselkedési normák háttérbe szorulását. Hogy ez pusztulást jelent-e vagy csupán az emberi közösség más szempontú átalakulását — ezt csak az idő fogja eldönteni.

Térjünk azonban vissza az irodalomhoz! A megkülönböztethető irodalmi mű létrejöttét tehát az egyén, a szubjektum előtérbe kerüléséhez kötöm (az esztétikai értékek felől most nem kívánom definiálni). Az irodalom megjelenése nemcsak alkotók létét tételezi fel, hanem befogadókéit is. Vallom, hogy nem Homérosz vagy Ruszteveli léte a „csoda”, hanem az, hogy az antik görögség vagy a mai grúzság a műeposzokból tanulta, tanulja meg identitását! A társadalom fejlettsége, rétegződöttsége tehát irodalomszociológiai módon mérhető változásokat is mutat. (A befogadói tömeg pedig szinte sziámi ikerpárként hozza magával az írásbeliséget is, az analfabétizmus felszámolását.)

A művészek azonban nem elégednek meg azzal a szereppel, hogy a varázslók, a papok helyébe lépve a közösségi tudás közvetítői („mediátorok”) legyenek. A teremtett műalkotásokban (mert az alkotó „kreátor”) új témák lépnek előtérbe, olyan új témák, amelyek a közösségi tag-egyénnel szemben (és helyett) a szuverén szubjektumot hegemonizáló figurát állítják példának. S ez már nem csupán a művészek embereszménye: az írásbeliség maradandóvá és példaszerűvé teszi ezt az eszményt, a szövegsokszorosítás pedig las- san-lassan átveszi a szájhagyomány szerepét. Igaz, ez a „tömegesítés” kezdetben nem olcsó, de így is jobban átlépi a térbeli korlátozottságot. És miközben kétségtelenül kialakít egy elit-csoporttudatot, fölszámolja az eddigi elkülönüléseket: immár valóban társadalmi azonosságtudat létrejöttét segíti elő.

(Ez - mint korábban említettem - érdekes módon összekapcsolódik a hel- lenizációval és a romanizációval. Gyanítom, hogy a birodalmak belső hatalmi struktúrája is eredményezi az autochton egyén fölértékelődését. Az ókori keleti birodalmak nem voltak képesek ezt az identitást kialakítani - nem véletlen, hogy majd az európai történelem során alakul ki a nemzetfogalom.)

799