Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Árpás Károly: Kultúra és irodalom
Feladatvállalás Mit értek tehát a címen? Olyan problémát, amelynek megoldásához az irodalom és a kultúra viszonyát kell újragondolni, vagy ha így jobb: a kultúra és irodalom kapcsolatát. Nem kívánom a cím szavainak sorrendjében és e sorrend fölcserélésében rejtőző Szent Agoston-i jelentésértelmezési „elmejátékot” végigjátszani - úgy vélem, a kérdés megfogalmazható úgy is, hogy napjainkban melyek az irodalom sajátságos lehetőségei a szocializációban. Ez a megközelítés olyan nézőpontot jelent, amely szerint nem az a fontos, hogy az irodalom mint művészeti ág, mint az ilyen művek összessége vagy egyes alkotások egyediségében hogyan tükrözi az emberi és/vagy adott közösségi kultúrát — meglehetősen elapróznám a vizsgálatot -, hanem olyan nézőpontot, olyan megközelítést, amelynek értelmében a szocializáció egyik eredményes területe a kultúra közvetítése, s ezt a kultúrát eddig (napjainkig) talán az irodalom tudta közvetíteni a leghatékonyabban. A műfaj problémája Zavarba ejtett a műfaj problémája. A feladathoz jobban illett volna az értekezés. A tény, hogy nem tudományos műhelyben dolgozom (s kutatási eredmények helyett csupán egyedi, verifikálhatatlan tapasztalatra tudok hivatkozni) arra késztetett, hogy lemondjak erről a műfajról. Ugyanakkor a téma értelmezése inkább szabadabb megközelítést kíván. A lehetőség némiképp emlékeztet a dijoni akadémia pályatételére - még ha nem is tartom magam a győztessel egyenrangúnak. Az esszében nem lepleződik le csekélyebb tudásom, másrészt bátrabban állhatok elő „gondolatkísérleteimmel”. Mindamellett élni fogok a hivatkozási lehetőségekkel - természetesen nem „szakcikkhez” illő gazdagsággal. Kultúra és szocializáció Ritmus, mitológia, szakralitás A közösségtudat túl tág jelentésű szó; úgy vélem, kezdetben a csoporttudat biztosította, hogy az egyén ne csak egyed legyen. Ez a csoporttudat vezetett el a kultúra kialakulásához. A kultúra egy adott közösség „hogyanja” volt: hogyan viszonyulunk egymáshoz (nemek és korok szerinti munka- megosztásban), hogyan a természethez és annak átalakításához, és hogyan a más csoportokhoz. A „hogyan viszonyulunk Istenhez, istenekhez, természetfölötti jelenségekhez” nem véletlenül maradt ki: állításunk szerint a későbbiek során az irodalom törekszik a vallási kultúra helyébe. Ezt a „hogyanismeretet” részben utánzással, a gyakorlatban szerezték meg a közösség tagjai, részben pedig megtanulták a szájhagyománnyal őrzött tudást. A szájhagyományozás két feltételhez kapcsolódik. Az egyiket, az átadandó ismeretet védi a szakralitás. Erre a misztikus tekintélyre azért van szükség, mert - ahogy a folklórral dolgozók ismerik a variáns-képződés fogalmát és folyamatát - a beszélt szöveg könnyen változik. (Maga az emberi nyelv is először mindig a beszéd, a parole során változik, s csak később követi ezt a nyelv[tan]i kodifikáció.) A másik feltétel az emlékezést szolgálja: fontos, hogy a hagyományozandó szövegnek a hétköznapi beszéd szövegétől eltérő, kitün797
