Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Ljudmilla Ulickaja: A más gyermekei
gozószobájában, és teljesen tiszta tudattal hallgatott bele az elkobzástól megmentett hangtér recsegésébe, ami az általa egyébként tökéletesen értett angol és német nyelven folyt. Negyvenkettő novemberének végén halt meg. A temetés után egy héttel, amikor Margarita végre összeszedte erejét, és előállt anyjának Szergóhoz költözése tervével, a férfi váratlanul betoppant. Bármily furcsának is tűnik, de ez alatt az egy év alatt megfiatalodott, lefogyott, valahogy összeszedettebbé vált és megújult. Kiderült, hogy régóta át szeretett volna már kerülni a harcoló alakulatokhoz - Alekszandr Aramovics modernnek csöppet sem nevezhető' szókincsével élve a hadszíntérre - és most végre tényleg a frontra utazott. Szergó ebben a bánatossá változott, a betegségnek és a halálnak még minden nyomát magán viselő' házban töltötte a csoda folytán neki jutott búcsúéjszakát, majd kora reggel a felesége is vele tartott, hogy elkísérje Mitis- csibe, ahol a katonavonat állomásozott. Hazatérte után Margarita hasra vágta magát az ágyon, átölelte a férfiparfüm illatával erősen átitatott párnát, és így feküdt négy és fél napon át, egészen addig, amíg az illat végleg el nem párolgott. Anya és lánya a keleti nőknek ahhoz a fajtájához tartozott, amely szenvedélyesen, ragaszkodással, önfeláldozó módon szereti a férjét. Szövetséget kötöttek, és ugyanaz a szomorúság járta át őket, amikor Alekszandr Aramovics az örök vadászmezőkre költözött, és ugyanaz a nyugtalanság kerítette őket a hatalmába, amikor Szergó az ezzel határos, recsegőropogó hadszíntérre távozott. Az ezt követő öt hónap alatt Margarita a férjétől mindössze három levelet kapott, ráadásul mindegyiken a tábori posta más-más száma szerepelt. Ekkorra egyébként rájött, hogy azok a nőkre jellemző kis émelygések, amelyeket kezdetben a kimerültség és a vérszegénység számlájára írt, éppen férje megérkezésének napjával és órájával függnek össze, amikor a lánya fogantatásához még a csillagok is kedvező állást mutattak. Abban, hogy lánya lesz, Margarita nem kételkedett, de hogy kettő lesz, nem gondolta volna. Emma Asotovna lelkesen fogadta a váratlan hírt, de azon nyomban befogta a lánya száját: hallgass! Es Margarita hallgatott. Csak az egyik levelében tett homályos célzást az új körülményekre, de Szergó nem tudott a sorok között olvasni. Emma Asotovna pedig, aki egyfelől bonyolult képlet volt, másfelől viszont meglehetősen együgyű, fel sem érte ésszel, mekkora katasztrófát okozhat ez a babonás hallgatás. Ezért a gyermekek születéséről csak néhány héttel világra jöttük után értesítette vejét, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Margarita már túl van az életveszélyen. A választávirat tartalma különös volt: „Gratulálok az új szülöttekhez. Szergó.” Margarita felépülése után rögtön hosszú és örömteli levelet írt férjének, és nagyon várta a választ. A kórházból hazatérve megpróbálta elsajátítani az anyaszerepet, de ehhez nem volt túl nagy tehetsége. Ráadásul nagyon félt ettől a két kis csöppségtől, akiket igaz, hogy ő hozott a világra, de akik mégis Emma Asotovna lelkes közbenjárására lettek egyre pufókabbak. Még meg sem merte fogni őket, hiszen minden velük kapcsolatos dolog világrahozataluk hatalmas fáj788
