Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata

Márai önmeghatározása: az fitthontalan magyar írónak lenni, külföldön”, kettős tehertételre utal. Bízvást állíthatjuk egyfelől, hogy a másutt is nyomatékosan használt „külföldön” szóval tudatosan hangsúlyozza, nála - Pes- soával ellentétben - nem belső, lelki, hanem valóságos száműzetésről van szó; másfelől azt, hogy olyan területre volt kénytelen menekülni, ahol nem ugyanazt a nyelvet használják, mint amelyiken képes magát kifejezni. Helyzete, s ezt nem szűnik meg ezerszer is hangsúlyozni, azért is végképp reménytelen, mert nincsenek társak, akikkel szívesen sorsközösséget vállalna, emberi elkötelezettsége egy szociális társadalmi rend iránt, írói érzékenysége az erkölcsi minőségre és tisztességre meggátolják, hogy együtt acsarkodjon a politikai svihákokkal, evégett íija komoran: „nincs mögöttem senki és semmi, sem párt sem ember, az otthon elmerül a kommunista bandák boszorkánykatlanjában, a külföld tele rossz lelkiismeretű, sündörgő magyar nyilasokkal és a forradalom megszökött utitársaival (...) Mindezt nem lehet másképp látni, mint egyféle komoly betegséget. Úgy is kell túlélni, mint egy betegséget: napról napra, figyelni az esetleges gyógymódok lehetőségeit, kísérletezni mindenféle gyógyszerrel, türelmesen húzni ebben a betegágyban az időt, amíg meggyógyulok vagy meghalok”.18 Az emigrációs nyomort, mint legyűrhető betegséget megélni; a normális kerékvágásból kizökkent írói létet kísérletezéssel: rendületlen, már-már mániákus olvasással és különböző műfajú írásokkal, elsősorban is naplóírással helyre állítani: nyilvánvaló gőg és dacolás a sorssal. Az egyetlen remedium erre a „betegségre”: a nyelvápolás, mindegy is, hogy Arany János költészetének eszméletben tartásával, jelentéktelennek tűnő események naplóba rögzítésével, hiszen az évtizedes „utazása” során mindvégig attól retteg, hogy az idő vagy a restség kikezdi nyelvi öntudatát, s ekkor veszíti el végérvényesen kötődését, az egyébként problematikusként megélt magyarságához. Nem véletlenül ismétli mindegyre sztoikus fegyelemmel és távolság- tartással19: „biztos csak az, hogy a magyar nyelv a legerősebb kötés az életemben, minden más köd és lidérc”20; vagy: fi magyar nyelven kívül az írásnak számomra nincs értelme, s magyar nyelven nincs már kinek írni”21. Ami igaz is, meg nem is; hiszen ha beláthatatlan időre el is veszíti egykori olvasóközönségét, a felnövekvő hazai nemzedékekkel való kapcsolatát, egyvalakinek mégiscsak töretlen kitartással ír: mégpedig önmagának. Ugyanakkor nem csak hogy folyamatosan írja, de újra is olvassa és korrigálja töredékeit, mert hiszen bízik megjelenésükben, későbbi mozgósító hatásukban, sőt, időről időre sajtó alá is rendezi válogatásukat, mivel az ismeretlen, de a korszakról egyszer ítéletet mondó utókorra pillantás mégiscsak tartást kölcsönöz a naplóírónak. A napló (amely folytonossága és szakadatlan énközvetítése révén föl nem adott levelekként is olvasható) azért is követel fegyelmet írójától, mert egyfelől közvetlenül szólítja meg magamagát, és ösztökéli valamiféle reflexióra, s annak újbóli átgondolására; másfelől a föltételezett címzettől: az olvasótól időben jóval később érkezik - ha egyáltalán érkezik - valamiféle válasz, amely mozgósíthatja alkotáskedvét és ítélkezését.

A nyelvi hazához való kötődés megerősítésének, a mesterség gyakorlásának legkiválóbb és nem is akármilyen szabadságot biztosító terepe: a napló, melyben - nem mellőzve a szerepjátékra és a velejáró modorosságra való hajlandóságot - mindegyre feltűnik és szétárad az író, aki elsősorban nem is különböző témákon, mint inkább magán a nyelven dolgozik, bizonyos szellemi77