Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata
amelyik nem pusztán az otthon maradottak felelősségét, de a kivándoroltakét is fölveti, mert hite szerint egyfajta erkölcsi mértéket kellene jelenteniük. Bár a kedvelt napi olvasmány: Odüsszeusz utazása a mediterrán vidéken, az írót a két és félezer éves európai kultúrában bolyongásra, sajátos polgári műveltségét képező szellemvilágban megmerítkezésre sarkallja (ami oldja a lelki görcsöket, és szorosabbá fonja kötődését az emlékezetben megelevenedő múlthoz, mindenekelőtt a Krúdy-féle Szindbád képviselte történelmi Magyar- országhoz), elsősorban mégiscsak erkölcsi építkezésének egyik alappillére. Emlékezetéből földereng Goethe egyik levelének részlete: „Bennünket, Közép- Európa lakóit elgyönyörködtet ugyanis az Odysseia, de valójában csak a költemény erkölcsi oldala ragad meg, a leíró részeken képzeletünk csak tökéletlenül és gyarlón rágja át magát”.10 Tudata mélyén egyre világosabban körvonalazódik ugyanis az acháj hajós végzete: az örök úton levésre ítéltség. Ettől fogva csak kikötők és ideiglenes szálláshelyek, alkalmi ismeretségek és árkusokon szaporodó jegyzetek léteznek, az egykori otthonba visszaérkezés csak illuzórikus vágy, melynek teljesüléséhez, idővel egyre határozottabb feltételt szab magamagának. „Goethének van igaza, az utazás célja nem a megérkezés, hanem az utazás. Már nem akarok többé sehová megérkezni, most már végig csak utazni akarok”.11 AMárai-féle utazásnak, elsősorban nem a szokatlannal ismerkedés, az idegennel kacérkodás, a földi otthonteremtés, vagyis a megtelepedés a további célja (noha az író egyre több rokonszenvvel és hálaérzettel beszélhet a Nápoly környéki táj és emberek tiszteletéről, az itt meggyökere- sedés óhajáról), sokkal inkább a szellemi egzisztenciára való rátalálás. Lassan mind a naplóíró, mind az olvasó számára egyértelművé válik: semmivel sem érzi magát elszigeteltebbnek idegenben, mint érezhette volna otthon, s talán egy kezén megszámolhatná hány hazai és életben maradt kortársával lenne képes szellemi közösséget vállalni. Ezért is értékelődik föl az olvasás értéke és tétje. Mivel az utazás az irodalom terében és idejében történik, a magányos utazó csakis egy olyan fiktív helyen érezheti felszabadultnak és természetével azonosíthatónak magát, ahol fajtabeliekkel együtt időzhet, a „mennyei irodalmi kávéházban, ahol féltékeny zsenik bírálják egymást”. Ott, ahol nem létezik az idegenség és gyűlölet, ahol ismeretlen a „mocskos idegen” megbélyegzés és bármiféle „aktuális” gondon összeszólalkozás, hiszen a halhatatlanság birodalmában mindez jelentőségét veszíti, mert a klasszikussá vált féltékeny zsenik egymás közt „egy nyelvet” beszélnek, még ha a saját nyelvükön született műveik egyfajta „nyelvi bezártságba” is léteznek, megnehezítve a fordítás, a másik nyelven életre kelthetőség lehetőségét. Az elsajátítani vágyott egzisztenciára telitalálat Szegedy-Maszák megállapítása: „közös műveltségben és a magányos lélek szabadságában, a sorsából kilépni tudó, nem fordításban, de idegen nyelven olvasó egyénben kereste az európai eszmény képviselőjét”.12 Márai számára az emigráció, a számba vehető anyagi veszteségek és a hontalanság ellenére, elsősorban és mindenekelőtt is: nyelvi elszigetelődés; az igazán komoly próbatétel - noha más nyelveket is beszél és használ egy-egy rövidebb írása közlésére -: képes-e kitörni ebből az elszigeteltségből, és ha igen, milyen módon találhatja meg a megfelelő szót olvasóközönségével. A számadás idején Joyce dühével és indulatosságával bírálja hazáját a politikai acsarkodás, a szűklátókörűség és széthúzás miatt, csakhogy az ő nyelve nem lévén világnév, kettős szorításban szenved: a száműzetés és nyelvi elzártság 75
