Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche

meretlent a már jól ismertre próbálják redukálni. Az ismeret nem más, mint a már megszokottba integrálása a szokatlannak. A megismerés vágyáról kiderül, hogy félelem az ismeretlentől, a vad és szokatlan megszelídítésére irányuló kétségbeesett kísérlet. Ebból a nézőpontból a megismerés nem hódítás, hanem domesztikáció (Nietzsche, 2002, 272). Nietzsche szerint téves az a descartes-i előfeltevés, hogy a számunkra közvetlenül adott tudat könnyebben megismerhető, mint a külvilág. Úgy véli, hogy a jól ismertet, mivel azonos a jól megszokottal, nehéz a vizsgálódás tárgyává tenni. A természettudományok éppen azért sikeresek, mert „a külső valóság, az idegen a tárgyuk” (uo.). A tudomány által feltárt igazság persze nem az emberi szükségletektől elszakított elképzelés, meglehetősen hasonlít a neurodarwinista állásponthoz, mely szerint „tudatos gondolatunk valószínűleg nem más, mint pillanatnyilag uralkodó mintázat ebben a másolási versenyben, ahol sok más változat küzd az uralomért, és közülük egy győzni is fog egy pillanat múlva, amikor elménk másra összpontosít” (Calvin, 1997, 116). Nietzsche is úgy véli, hogy az úgynevezett szubjektum állapota állandóan változik, „a rendszer központja szakadatlanul eltolódik” (Nietzsche, 2002, 220). A tudat egységének látszata illúzió, a komplex testi működés leegyszerűsítésének eredménye. „Az Egyetlen szubjektum feltételezése talán nem is szükséges; talán éppen így feltételezhetnénk szubjektumok sokaságát...” (Nietzsche, 2002, 221). Ez az elképzelés mai formában megtalálható Humphrey és Dennett Speaking for Our Selves (Dennett, 1998, 31-58) című Ciliében is, amelyben a szerzők amellett érvelnek, hogy az úgynevezett többszörös személyiségzavar nevű betegség enyhébb formája mindnyájunkra jellemző, azaz egy testben több én lakozik, akik az adott szituációban átmenetileg szervezőcentrummá, ha tetszik főnökökké válhatnak. Ha tehát nincs egy szubsztanciális értelemben vett szubjektum, melynek a külvilágba történő kivetítése a valóság, akkor a fikcionális szubjektumok sokaságának projekciója a külvilágra fiktív valóságok sokaságát eredményezné. Viszont, mivel a szubjektumok a testi működésből levezetett leegyszerűsítések, Stephen Harnad szavaival „a használó illúziói”, akkor még mint fikciók sem elsődlegesek a valóság fikcióihoz képest, melyeket a természettudomány konstituál. A természettudomány fikciói akkor relevánsak, ha segítik a túlélést. A hatalom akarásának csupán egyik alesete az élet akarása, azaz interpretációinak csak egy speciális fajtája a magánvaló dolog, hanem „egyfajta tévedés, amely nélkül nem élhet bizonyos meghatározott élőlényfajta. Végső soron az élet számára való értéke döntő” (Nietzsche, 2002, 222). A megismerés pontosan annyit ragad meg a világból, amennyi „az élet fenntartásához szűkén elegendő” (uo.). Tehát egyáltalán nem igaz, hogy Nietzsche „kétségbe vonja a nyelv, az értelem, a ráció végső megbízhatóságát” (Nietzsche, 2002, 265). Amit elvet, az nem más, mint objektum-szubjektum relációjáról alkotott kartéziánus vízió. A megismerés nem a gondolkodó szubsztancia gondolkodásának révén megragadható végső igazságra irányul, hanem a túlélés eszköze. Azok a lények, amelyek folyamatosan tévesen reprezentálják a világot, életükkel fizetnek érte. A megismerés célja nem a tudás a tudásért, hanem annak felismerése, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy ne kelljen idő előtt befejezni az életjátékot. Az így megragadható igazság Nietzsche szerint „egyfajta tévedés”, de tegyük rögtön hozzá, természetesen csak a kartéziánus örök igazsághoz képest. A világról alkotott in709