Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche
mentális képek konfigurációja az elme mint camera obscura hátsó falán, a 19. század elején bekövetkezett paradigmaváltás eredményeként viszont a test vált az elme vetítővásznává. Ha az elme nem más, mint bizonyos testi viszonyok metaforikus átlényegítése, akkor perspektívái szabadon választható fikciók, ebben a szituációban fontos szerephez jutnak a tudatot konstituáló metaforáink. A nem-morálisan fölfogott igazságról és hamisságról című kis remekművében Nietzsche a metaforák központi szerepét hangsúlyozó nyelv- elméletből kiindulva és a naturalizált filozófia előfeltevéseit elfogadva kíséreli meg újragondolni az ember ontológiai helyét, választ adni a naturalizált filozófia által implikált kérdésekre. Atest-lélek dualizmusának felszámolását követő helyzetre. A hálózatok (pl. vasút) terjedésének következményeire (vö. hipertextualizált Nietzsche). A sebesség, a változás és az elavulás vadonatúj élményére. A test standardizálására. Az egészség normáinak meghatározására. A tárgyak, percepciók, én-ek tömegtermelésére. Az ember és a gépek me- tonimikus kapcsolatára. A lélek és a test fikcionalitására. A szabadság és szükségszerűség viszonyának a biológiai lehorgonyzás miatt új megvilágításba kerülő problémájára. A leíró és normatív szint keveredésére. A fogalmaink genealógiájára. A természeti-társadalmi hibridek termelésének exponenciális növekedésére. A művészet és tudomány vadonatúj kapcsolatára. Isten halálára. A fent bemutatott problémák közül most csak néhányat vizsgálok meg. írásom célja, hogy Nietzsché-t naturalista filozófusként interpretáljam. Először felvázolom azt a descartes-i elképzelést, amellyel szemben fiziologizáló hozzáállása megszületett, majd pedig a tudatról és a művészetről alkotott naturalista vízióját megpróbálom beilleszteni korunk kognitív tudományának diskurzusába, hogy aztán az énről és a művészetről alkotott (Nietzsche által inspirált) mai elképzeléssel fejezzem be a történetet. A Kartéziánus Színház Descartes (Kollár, 2000, 52—58) az abszolút bizonyosság bajnokaként csak azon igazságok iránt érdeklődött, amikhez nem férhet kétség, s mivel egyedül nem szállhatott szembe önnön lelkének (ha van!) kiméráival, magát az univerzális Kételkedést hívta segítségül. Elhatározták, hogy csupán azt fogadják el igaznak, amihez a legparányibb kétség sem férhet. Nyilvánvalóvá vált, hogy még alapvetőnek tűnő vélekedéseink is fertőzöttek a kételkedés vírusától. Éppen úgy kétséges, hogy fizikai objektumok vesznek körül minket, mint az, hogy mi magunk testtel rendelkezünk. A legszomorúbb az egészben, hogy nem tudjuk eldönteni: ébren vagyunk-e vagy álmodunk? Lehet, hogy egy sötét lelkű varázsló játszik velünk, aki elhiteti, azért adta a megismerés képességét, hogy általa otthon legyünk a világban, s közben átkozottul élvezi, hogy becsap minket. (Descartes démon-argumentumának mai verziójaként képzeljünk el egy agyat, amelyet álmában leválasztanak a testéről, és stimulálás révén elhitetik vele, illetve a ráépülő elmével, hogy éppen táncol egy meglehetősen csinos, bár kissé gyanúsan mozgó színésznővel.) Mindezek ellenére a Kételkedés kénytelen volt igazat adni Descartes-nak (1994, 34) abban, hogy „az »Én vagyok, én létezem« kijelentést ahányszor csak kimondjuk vagy elménkbe idézzük, szükségképpen igaz”. Descartes úgy 704
