Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Gál Ferenc: Nietzsche kontra Danto, avagy kalapácsok a vidám művészettudományban
el lehet mondani, de hogy átlátszó lehetne - miként szerzőnknél a mimetikus ábrázolás médiuma — azt aligha). Vagyis céljainak megfelelően áll egyszer (elméletíróként) az analitikus nyelvfilozófia, máskor (műértőként) a természetes nyelvből kiinduló nyelvfelfogás pártjára.24 Nietzschénél másfajta ingadozást találunk. Az a nyelv, amit ő ismer, nem igazítható a tudomány igényeihez, kapcsolata a valósággal és a beszélőkkel egyaránt bizonytalan vagy inkább rögzíthetetlen.25 Objektív valóság helyett ugyanis csupán annak megjelenése-megjelenítése hozzáférhető, arra pedig már maga a nyelv is hatással van. Ezért olvashatunk a szavak szintjén egyszer a „névadás uralkodói jogáról” (eszerint a szó csupán a beszélő akaratának függvényében jelent valamit26), más alkalommal a nyelv hatalma feltűnőbb: a dolgok kezdetben önkényes nevei az idők során „apránként belenőttek a dolgokba, eggyé váltak velük, összeolvadva testükkel; a kezdeti látszat egyre inkább lényeggé lesz és lényegként hat!27 Arra az „áldatlan” állapotra ismerhetünk, amelyet a Kratülosz, illetve a huszadik századi filozófia és nyelvészet kéz a kézben haladó nyelvi fordulata kiiktathatónak vélt - és önnön gyakorlatában fel is számolt. „Milyen bolond volna azonban az az ember - folytatja Nietzsche -, aki úgy vélné, hogy elegendő lenne rámutatni erre az eredetre és az őrületnek erre a járulékos fátylára, hogy azt mint az igaznak tartott világot, az úgynevezett »valóságot« megsemmisíthessük.”28 Ráadásul — pontosabban: alapvetésként — számára a nyelv nem szó, hanem beszéd, aminek jelentése elválaszthatatlan a beszélő céljától, akaratától. Am ezen a szinten is számolni kell a szubjektum fölé kerekedni képes erővel. „A nyelv retorika, mivel csak egy doxa (vélekedés) és nem egy episztemé (igazság) közvetítésére irányul... A trópusok nem valami olyasmik, amiket tetszés szerint hozzátehetünk a nyelvhez vagy elvonhatunk belőle; a trópusok a nyelv legigazibb természete. Nem beszélhetünk valódi, ám csak bizonyos esetekben közölhető jelentésről.”29 Az így felfogott nyelv (illetve műalkotás) nyilvánvalóan nem úgy áll szemben a valósággal, mint az elszigetelt szó a tárggyal. Amivel valóban szemben áll, az valamely külsőleges mérceként elgondolt igazság, egyetlen változatlan és átruházható perspektíva a valóság leképezésére. Ha valami ezek után mégis „igazságként” szerepelhet Nietzschénél, az éppen az eddig vázoltak megjelenítése és átélése: a műalkotás. Pontosabban a zene és a líra. Amíg ugyanis a képzőművészt és az epikust „a látszat e tükre (a kép - G. E) megóvja attól, hogy elképzeléseivel eggyé váljon és összeolvadjon velük, addig a lírikus képei nem egyebek, mint ő maga s mintegy csak önmaga különféle objektivációi, amiért is önmagát mint e világ mozgató középpontját »énnek« mondhatja: csakhogy ez az én nem az éber, az empirikus-reális ember énje, hanem az egyetlen ténylegesen létező és örök, a dolgok lényegi alapjában nyugvó Én, melynek ábrázolásai során a lírai géniusz a dolgokat egészen e lényegi alapjukig átlátja”.30 Vagyis e gyújtópontban mintha a posztmodern mitológia kígyójának korai próbálkozását érnénk tetten, hogy a saját farkába harapjon. Hiszen, a platóni Mi az? kérdés helyét elfoglaló nietzschei Kicsoda? már-már metafizikai érvényességet közelítő válaszok alapja. Innen csak egy lépés Heidegger, aki a művészetet — mint az igazság működésbe lépését — lényegében a költészettel azonosítja.31 Kivetítő kimondásként határozza meg, „a nyelvvel és a szóval benső lényegegységben”.32 Újrafogalmazva mintegy 681
