Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Gál Ferenc: Nietzsche kontra Danto, avagy kalapácsok a vidám művészettudományban

tent, azaz átváltozottságában új, önmagától eltávolított víziót lát, mint állapotának apollóni beteljesülését”. „Csak később próbálják az istent reálisan is megjeleníteni, a látomás alakját testi szemmel is láthatóvá tenni, az őt meg- dicsőítő környezettel együtt: ezzel kezdődik a szó szorosabb értelmében vett dráma.”4

E változást kommentálva, Danto joggal állapítja meg, hogy „a reprezentáció két értelme nagyon szorosan megfelel a jelenség két értelmének”.5 Az els a meg-jelen-és, re-prezentáció: maga a dolog mutatkozik meg. A második, amikor a megjelenő valami mást helyettesít: a jelenséget látszatként állítja szembe a valósággal. Danto művészetelmélete ez utóbbi értelemre összpontosít. A XIX. század végéig létrehozott műalkotásokat a kizárólag hasonmásként értelmezett mimetikus képmás fogalma alá kényszeríti, majd az így kapott művészetfilozófia kétségtelen hiányosságaira rámutatva, azt leváltja saját koncepciójával. Eljárása nem egy ponton ámulatba ejt céltudatos nagyvonalúságával. Először is a mimézissel kapcsoaltba hozható valamennyi műalkotást tökéletesen átlátszónak mutatja be, vagyis olyannak, ami pusztán tartalmára korlátozott. Az elgondolását támogatni hivatott szövegeket csakis e szemüvegen át olvassa, illetve tárja elénk. Amikor, példának okáért, Szókratész eiKCűv-ról beszél, az amerikai szerzőnél képmást olvasunk. A következő mondatban már a hasonmás szó bukkan fel, négy sorral alább pedig az, hogy Szókratész szinte bizonyosan az utánzatokkal azonosítja a hasonmásokat.6 Az eiKcov képmásnak fordítása valóban egy a lehetőségek közül. A görög szöveg angol fordításaiban is van rá példa, hogy likeness-nek fordítják. Ahogy arra is, hogy picture-nak, vagyis képnek, ahogy a magyar fordítás is. Korántsem bionyos hát, hogy Szókratész az utánzatokról beszélt, pláne nem, hogy kizárólag abban a külsőleges értelemben, ami e szóhoz Dantónál tapad.

E „stilizálásnál” is problematikusabb egyszerűsítése a művészet világának, hogy az analitikus okfejtés közben, ha nem is cáfoltatik, elsikkad Nietzsche megjegyzése, mely szerint, amikor a rítusban az ünneplőknek megjelent maga az Isten, és „minden alkalommal meg voltak róla győződve, hogy a szó szoros értelmében jelen van” - szóval ekkor: „Dionüszosz, a tényleges színpadi hős és a látomás gyújtópontja...nincs jelen”.7 Márpedig e vonása a vázolt történéseknek korántsem szükségszerűen enyészik el a művészet születése, illetve későbbi története során. Sőt, nyugodtan minősíthetjük meghatározó sajátosságnak, amit nem ártana az elméletek fejlécében időről időre rögzíteni: a megjelenés nem szorul valós jelenségre. Szerfölött hasonlóan értékeli az olvasó tevékenységét Wolfgang Iser, az irodalmi mű befogadása során végzett képalkotó tevékenységet elemezve.8 Iser - a passzív szintézisnek elkeresztelt - folyamat lényegét látja abban, hogy valósan érzékelhető objektum nélkül történik az elképzelés (Vorstellung), szemben a valós tárgyat elsajátító érzékeléssel (Wahrnehmung).9 Az elképzelést Iser az esztétikai tárgyat és végső soron a jelentést létrehívó alkotó képzelet kulcsmozzanatának tekinti. Hozzátehetjük (lévén a művek vajmi kevéssé igazodnak a fekete-fehér, igen-nem szerkezethez), hogy az elképzelés éppenséggel kötődhet valós jelenséghez is (például a maszkhoz), csakhogy akkor sem korlátozódik arra. Az csupán — ahogy Nietzsche fogalmaz - a látomás gyújtópontja. Hely és pillanat, ahol a hatásbefogadás folyamatai felerősödhetnek.

A befogadót jellemezve azt mondhatjuk, hogy mindez egyfajta állapotvál678