Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Műmelléklet
A festészet rétegei Megfesthetők-e a kultúra rétegei? Úgy tetszik, a kérdés nem válaszolható meg pontosan, mivel a válaszhoz teljes alapossággal illenék ismernünk a kultúra rétegeit. De nem válaszolható meg egyértelmű nemmel sem, hiszen azt könnyű belátni, hogy minden kultúra (vagy amit annak tekintünk) rátelepedik a korábbi kultúrákra - akár tagadja azokat, akár elfogadja őket. Ezek nélkül a reflexiók nélkül egyszerűen képtelen lenne kultúraként megjelenni: csak a kultúrák textusában válnak olvashatóvá az újabb (vagy idegen) kultúrák. Eképpen mindenféle festői (művészi) tevékenység kikövetel magának egy hasonló kontextust, amely - természetesen - függhet az alkotó szándékától (meghatározhatja karakterét), azonban efféle szándék híján is kikényszeríti a maga közegét. Kimondhatjuk tehát: minden mű, minden festmény - bizonyos értelemben - a festészet történetében értelmeződik. De nemcsak virtuálisan gyűrheti maga alá a korábbi rétegeket, mintegy létéért harcolva, hanem a festő materiálisabb valóságban is törekedhet arra, hogy ezek a rétegek szerves részeivé váljanak képeinek. Hajdú László mindinkább monotóniába (és monokrómiába) hajló festményeit úgy is értelmezhetem, mint annak a papírlapnak a fölületét - egyetlen papírlapról van szó! -, amelyre rámásoltak (nyomtak) egy teljes regényt. (Volt ilyen.) Mondhatni minden réteg újabb és újabb fölületeket vesz birtokba amellett, hogy jelentékeny mértékben ráföd az alatta lévőkre, hovatovább csaknem homogénné töltve ki az egész vásznat. Ugyanakkor a lazúros festésmód, az áttetszések lehelet finomsággal érzékeltethetnek korábban fölvitt rétegeket, amelyek alkalmasint utalások is lehetnek, ahogyan - teszem azt - találunk is ilyesfélét festőnknél - szemérmesen rajongva tisztelt elődjére, Caspar David Friedrichre utalva. Legyünk egészen pontosak: Caspar David Friedrich barnáira. Ám mégcsak logikailag sem kerülünk távol, szembe meg semmiképpen az iménti közelítéssel, ha megvizsgáljuk abból a szempontból (is), mit jelent számára a konstruktív/geometrikus hagyomány, mit a festői minimalizmus, hogyan illeszthet be ebbe egy sajátos, őrá jellemző világképet. A monokrómián belül maradva éppen csak megmozgatott fölületek - egy képen belül esetleg határozott lineáris osztatokkal - a legfinomabb rezdülések festői reflexióinak hatnak, bensőségességükben szigorúan személyhez, hangulathoz kötöttek, éppen emiatt lassan adják meg magukat a befogadásra elszánt szemlélődőnek. Az osztások (akár valóságosak, akár határvonalakkal jelzettek), a formált vászon alkalmazása pedig arra utal, milyen törések, milyen váltások, átrendeződések jelentkezhetnek ezekben a hangulatokban, valamint hogyan viszonyulnak egymáshoz a különbözőnek tetsző (valójában - lényegüket tekintve - mégiscsak azonos) állapotok. Jól árulkodik erről az 1999-es Könnyű napom című képe - határozott szerkezetével, bonyolult arányviszonyaival (értve ehhez a fuga értékét is). Hajdú képtábláit a klasszikus geometria és gesztusfestés értelmében vett meditációs objektumoknak kell tekintenünk, amelyek a rajtuk, önmagukon túli lényeget, a transzcendenciát csak nehezen adják át, hiszen festőjük egy egészen tömör nyelven, leginkább az ősi sutrákhoz hasonlítható jel-nyelven fogalmaz, amelyben ráadásul minimális jelekről van szó. Megértésükhöz - fölteszem - nem is annyira a logika, mint inkább a megvilágosodás vezet el. A világ rejtett lényege azonban, amely a nagy vallásokban, mítoszokban is csak kódoltan található, esetében az érzelmi ráhangolódás segítségével talán előbb mutatja meg önmagát. Alighanem nehéz volna úgy festeni, ha legalább ebben nem hihetne. Fábián László
