Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Czakó Gábor: Beavatás (Álom; Antikrisztus)

Az álom az autós ütközés elkerülhetetlenségét mintázta? Elszabadultak lel­kem szörnyei? Az ördög próbált fólmorzsolni? Az idő' tájt állandó harcban áll­tam vele. Az ördög és lelkünk démonai elől lehetetlen elszaladni, hiszen belülről tá­madnak. Egyes egyedül csak úgy szabadulhatunk tőlük, ha szembe megyünk nekik. Ha elfogadjuk, ha átengedjük magunkon őket, ha odanyújtjuk a másik orcánkat is. Elhatároztam, hogy szembeszállók. Igyekeztem nagyon mélyen, röviden és folyamatosan, ugyanakkor őszintén imádkozni. Megértettem, hogy egy fo­hász egyetlen szavát átélni többet ér tíz rózsafüzérnél. Majd számba vettem az életemet, mintegy életgyónásként. Összeszedtem a legkisebb gyermekkori vétkemet is. Sok órán át haladtam fokról-fokra önmagámban befelé. Emberi természetünk olyan, hogy minden tettünkre fürgén adódik valami fölmentő magyarázat, ám a lelkiismeret-vizsgálatnak éppen az az értelme, hogy átvilá­gítja az olcsó kifogásokat. Egyre-másra ajánlkoznak a kibúvók, ám a bűnbánat sorra leleplezi őket. A bűnbánat segített abban, hogy az évtizedek során ki­épített öncsalás-rendszeremet, életművemet (?) lépésről-lépésre lebontva las­san eljussak oda, ahova igyekeztem. A baleset következményei, a törések, a vérmérgezés és más fertőzések, a tüdő- gyulladás, mind a halál küszöbe felé terelgettek, ahol a sötét erő hívását és nyomását éreztem - a rémálmokban szinte kézzel foghatóan. Ezért Szent Mi­hály arkangyalhoz fohászkodtam, legyen utamon a védelmező kísérőm. Vá­lasztásomban közrejátszott, hogy bérmanevem Mihály. A legfontosabb mégis az, hogy ilyen útra egyedül senki nem vállalkozhat. Egyetlen pillanatra sem láttam őt, de bűnbánatom mélyén egyszer csak megéreztem biztató jelenlétét. Én kérdeztem, ő sugárzóan hallgatott, és a vá­lasz megvilágosodott bennem. Először az, hogy fékevesztett vágyaink, törek­véseink, céljaink szakadatlanul burjánzanak, folyton terjeszkedünk, növek­szünk, végül elkerülhetetlen az összecsapás a másik emberrel, hiszen utunk­ban áll. Az erőszak pedig tilos. Az utazáshoz tehát el kell vesztenem minden tulajdonságomat, célomat, vágyamat, mindent, ami nem én vagyok, hanem csak összetévesztem magam velük. Amikor elaludtam, a szokásos barnás, dombokkal szegélyezett síkságon talál­tam magam, ahol azonnal megrohant egy sövényszerű, végtelennek látszó arc­vonal, tele különféle vasfegyverekkel vagdalkozó alakkal. Ilyenkor szoktam elszaladni. Megkérdeztem Mihályt, hogy miért támad az újabb ellenség? Mi tagadás, élt bennem egy halvány és korrupt remény, hogy arkangyalom, holmi testőrként, átmenekít a bajokon. Nem kívülről, hanem belülről érkezett az ironikus válasz: micsoda ostoba kérdés! Talán nem azért jöttem ide, hogy tör­ténjék, aminek történnie kell, én pedig állok elébe? Az irónia szemlátomást arra utalt, hogy humora van az arkangyalnak. Rendre a keskeny út felé terel­getett, amit magamtól bajosan találtam volna meg. Tehát szembe kellett men­nem a vagdalkozóknak. Igencsak elbántak velem, de valamiképpen mégis át­59

Next

/
Thumbnails
Contents