Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Bohár András: Művész(et)fenomenológia

melléfogás, intézményes félrebeszélés kettősségének megjelenítése éppen azt húzza alá, hogy szükségszerű volt a fogadtatás, s majdnem ilyen jelzővel illethetjük a jelenlegi kanonizációban betöltött szerepet is. Ami ennél döntőbb, hogy azoknak az értelmezéseknek az egybevetése, ami a Szentkuthy külön- számot és az 1980-as Prae megjelenést követően napvilágot láttak, mégis biztató képet ad Nagy Pál Szentkuthy lehetséges jövőbeni recepciójáról. Mert az általa tudásmegregényesítésként szereplő jellemzés, a hermeneutikai, nyelvfilozófiai elkötelezettség (ez utóbbinál döntő a magyar nyelven íródott remekmű kitétele), valamint a mások által is jellemzett ontológiai tételezettség és ambivalens, ám ambivalenciájában mégis következetes katolicizmus együttesen nyithatja meg azokat a tereket, amelyek ismételten a „művészeten túli, azaz inkább a művészet is magába fogó lét felé irányíthatják, ha csak pillanatokra is, tekintetünket.

S az sem véletlen, hogy a saját magunknak felfedezhető új műfajokat, interaktív stratégiákat ajánlja figyelmünkbe Nagy Pál, s ezzel mintegy tovább is építi az irodalom új műfajaiban körvonalazottakat. Mert mindez csak az egyén szabadságának kötelékében valósítható meg, de mint az általunk elér(t)hetetlennek titulált szövegek, s Proust és Joyce mellett Szentkuthyé is ilyen, félreérthetetlenül jelzik számunkra azoknak a bizonyos hagyományoknak az újraértését és újraformálását, ami nélkül megmaradásunk több mint kétséges.

„Mégis görög”, mondhatnánk az 1998-as Nem görög a kárászt14 könyvéhez érkezve. Itt lehetséges értelmezési keretei kapcsán vagy a mottót idézve „nem telihold többé - fogyóban a görög-római örökség; / nem görög a haraszt”. Csak egy kicsit kell „spengleriánusnak” lennünk, és máris a természeti morfológiai-változás nyomán kialakított történeti stációalakulatok körfogását idézhetjük meg. Mert a holdfogyatkozás és telihold jelenségei egymásra kö- vetkezőek. Miért kellene ugyanígy bíznunk a görög-római örökség újraéledésében? Azaz feltétlenül szükségszerű, hogy ismét görögül zörögjön a haraszt?

Többféle irányt követünk végig az előzőekben megfogalmazott kérdésekre. Az első már magának a kérdésessé tételnek a mikéntjében megtalálható. A meglévő, még emlékeinkben élő hérakleitoszi hagyomány felidézése és a szembesítés: a szennyvíz, szennycsatorna beletorkollik a tóba, kloáka maximába, a halál álma (8. o.). Majd azoknak a szövegtöredékeknek a megjelenítése jelzi a kérdezés radikalitását, ahol a boldogság, a lélek és test lehetséges egyesülése, az apollóni és dionüszoszi Nietzsche által is preferált hagyománya, s a rejtély labirintusába és a mítosz igazságába vezető útjelzőket találunk. Természetesen ezek a kérdezések mindig a másik pólust, a jelen profa- nitását is megjelenítik (nem logosz, csak írás).

Másodjára a hermeneutikai dimenzió kitágítását említhetjük (Hermész Hádész két jóbarát, pedig Hermész Angelosz / Hádész élete: negatív örök élet, alvilági lét, oda, át, vész, el, aki oda, van, csak oda, elme / rülve, nem jár vizen, nem, nem ír, nem olvas / titokban, [mint az árnyék], pl. atomfelhőben). Itt ugyanis az emberi élet végességéről, s ugyanakkor paradox módon a negatív totalitásról is szó van. A ránk szabott időben cselekvőleg értelmezzük a valóságot és készülünk a negatív örök életre. Ez a transzcendencia, és az arról való tudásunk nagyban meghatározza és kritikailag felülvizsgálhatja az

555