Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bodor Béla: Jel- és testészeti tanulmányok
tekintetben alapvető különbözőségbe csap át, már ami a hagyományhoz való kapcsolódást és a közönség iránti gesztusokat, a közlés attitűdjét illeti.) De nemcsak maguk a művek különlegesek, hanem publikálásuk módja is. Tóth vonakodva vesz részt kiállításokon, könyvet sem szívesen ad ki. Nagyon jellemző gesztus, hogy egyes munkáit a telefonkönyvből kikeresett ismeretlen címekre postázta: „Real Mail” akciói során magát az üzenetet kiáltja bele egy postaládába; de már tizenéves korában „előadott” egyik első „akciója” abból állt, hogy éjszaka beevezett a Balatonra, ott hangosan felolvasta verseit, majd a kéziratokat a vízbe engedte. Vagyis azt lehet mondani, hogy Tóth mindent megtesz annak érdekében, hogy műveit a közönségtől elzárja. Az elzárkózás azonban nem totális, éppen ellenkezőleg, hiszen ha személyesen küldenek el valakinek egy műalkotást, az a potenciális befogadó lehető legközvetlenebb megszólítása. Csak éppen az így kiválasztódó emberekből hiányzik a megértés akarása, a művészet befogadásához szükséges készenlét. Vagyis azt lehet mondani, hogy ez a gesztus minden civilizatórikus hazugságot lefejt a művészi befogadás aktusáról, és - szemben azokkal a transza- vantgárd-posztmodem gesztusokkal, melyek a mű és egyáltalán a kifejezés kritikáját fogalmazzák meg —, arra kényszeríti a művet, hogy teljesen magára hagyva hasson, ha tud. Tóth munkái mindig és minden körülmények között a művészi tevékenység létkérdéseit teszik fel: mit jelent alkotni, mi a művészet, hol azonosítható a művészeti munka folyamatában maga a műalkotás, különös tekintettel az olyan műnemekre, mint a kísérleti költészet, a performance, a happening, az akció, illetve ezek installációi és dokumentációi. Minthogy Tóth soha, a legszélsőségesebb esetekben sem hajlandó válaszolni ezekre a kérdésekre, hanem egész művészi zsenialitásával és alázatával kérdvén-kérdi őket, a mo- nográfusnak sem lehet más választása, mint hogy magát az alkotó embert teszi meg vizsgálódása tárgyául, és - azt lehet mondani: régimódian, a pozitivizmus régen meghaladott életrajz-központú módszerét felelevenítve - azt a hipotézist állítja fel, hogy a Tóth Gábor nevével jegyzett műtárgyak leírása csak Tóth Gábor művész életének és tevékenységének a leírása útján válik lehetségessé. Ez azonban nem visszalépés. Sőt. Az a mód, ahogyan Szombathy monográfiája centrumába állítja Tóth Gábort, az alkotó embert, az ikonológiák, ikonográfiák, narratíva-analízisek, és metodológiai rokonaik világából egy komplexebb megközelítés felé mozdítja el a művészetről szóló beszéd attitűdjét. Nem szívesen nevezném ezt a beszédmódot antropológiainak, mert olyan szélesen kezdjük érteni ezt a fogalmat, hogy lassan nem jelent semmit, de lényegét tekintve arról van szó, hogy a művek szemlélője és ismertetője az objekteket és a megnyilvánulásokat azzal az előzetes ítélkezéstől mentes magatartással szemléli és írja le, ami kétségkívül a valamikori néprajzi diszciplínából került a mai irodalomelméleti diskurzusba. Nem művészetkritikai, még kevésbé történeti, még csak nem is elbeszélő szöveg ez; Szombathy módszere a sorra vétel és a leírás. Ezzel együtt korántsem szenvtelen az írás hangneme. A monográfus nyilvánvalóan a maga művészi gyakorlatából kiindulva szemléli a roppant sokféle anyagot, voltaképpen éppen ezzel a gesztussal: a leírás, a művekről szóló beszédbe történő applikáció, tehát a kontextus megalkotása útján kons- tituálja azt az entitást, mely az értekezés tárgyát képezi. Ez a kontextus 542