Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Márfai Molnár László: Narratív pozíció és temporalitás Kosztolányi íróportréiban
sos jelleget ölt. Innentől kezdve a kultusz eredeti alapjául szolgáló művek, illetve a bennük kiképződött költői személyiség értelmezése rögzítetté válik, ezzel pedig az újraolvasás személyes gesztusa válik lehetetlenné. Ilyen értelemben maga az életmű olvasatlan marad, mely az olvashatatlanság veszélyét implikálja majd. Az itt vázoltak értelmében Kosztolányi 1929-es híres-hírhedt Ady-írása felfogható az eltorzult kultusszal szembehelyezkedő, ezért radikális olvasási kísérletnek, olyan gesztusnak, mellyel helyreállítható az életmű olvashatósága. így az ironikus, szarkasztikus kitételek Ady személyéről és verseiről a kultusz statikussá vált költőfigurájának szólnak, s végső tétjük a személyes befogadás lehetőségének mint az identitás alkotórészének a visszaállítása. Ennek legfőbb eszköze az ironikus modalitás kiképzése, szemben az uralkodóvá vált kánonnal, amely így, a megszólalás szituációjában nem mentes a heroikus felhangoktól sem, ahogy ezt az inkriminált szöveg zárlata is mutatja: „Nem hirtelen támadt, sokáig érlelődött elhatározásom azt sugallta, hogy kötelességem tiltakozni egy olyan divat ellen, mely már balkanizmusba fullad, és irodalmunk európai szintjét veszélyezteti, akkor, amikor talán a hivatalos irodalmi fórumok is hajlandók volnának becikkelyezni Ady közkeletű értékelését, csak politikai magaviseletére kaphatnának kissé jobb bizonyítványt. Lelkiismeretem parancsára vallottam. Vajmi kevés reményem van arra, hogy fölszólalásomnak azonnal foganatja lesz. Tapasztalat szerint nálunk nemigen szokták átértékelni az irodalmi ítéleteket. Egyes költők megrögződnek azon a helyen, ahová egyszer beskatulyázták őket. De az idő a lelkekben talán mégis megérleli szavaimat. Nemcsak a jelennek írtam ezt, hanem a jövőnek is. Attól várom igazolásomat.”22 Kosztolányi előbb elemzett írása az eltorzult kultusz alakjának identitását vonta kétségbe, hogy helyreállíthasson valami személyesebbet. Magát az alkotói azonosságot nem kérdőjelezte meg, csak a hozzátapadt legenda-sallangokat nyirbálta le. Eljárása így egy kártékonynak tekintett folyamatnak szólt, annak felszámolását célozta. Ehhez képest az ironikus beszéd még radikálisabb alkalmazásának tűnik 1920-as pamfletje, mely Szabó Dezső: Az elsodort falu című regénye kapcsán íródott. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, a modalitás jellemzője a maró gúny, a szarkasztikus irónia, melynek célja a lehető legdrasztikusabb. Példa nélküli Kosztolányi íróportréi sorában az, hogy az alkotás teljes elhibázottsága, értéktelensége által magának az alkotói identitásnak a kétségbevonása történik meg, de nem a torzító, megszépítő múltba, vagy az ígéretes jövőbe rejtett azonosságról van itt szó, hanem magának a jelenlétnek a kérdésessé tételéről: „Döntő bizonyítékaim vannak arra, hogy ez a könyv nem Szabó Dezsőé, a jeles íróé, hanem hamisítvány. Gyengébb magyarsággal megírt könyvet nem olvastam. Tudniillik nincsen stílusa. A stílus a dolgok leikéből lelkedzett valami, amit minden író maga alkot, a mondanivalója szüli meg.”23 Az iróniának ez az említett végsőkig vitele tehát éppen az ellenkező törekvést testesíti meg, mint Kosztolányi más íróportréinak esetében. Kortársairól mindig a jelenlét kontextusában beszélt vagy a hozzájuk kapcsolódó irodalomtörténeti múltjuk, illetve ígéretes jövőjük vagy pedig az emlékezetében feltáruló saját múltja alapján, melyek temporalitása egyformán rendelkezett identitásképző erővel. Itt viszont a jelenlét semmissé tétele múlt- és 513
