Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember

osztja szét a világ éheseinek a kenyeret, hogy a költő maga is egy karaj belőle. Ez az összetett kép (Hankiss Elemérrel mondva: komplex kép) a magyar líra egyik legmerészebb megoldása. A szétosztja szó, e folyamatos cselekvő' ige hatására látjuk, amint az este külön-külön odaadja nyugalmát mindannak, amit a vers megjelenít: a földeknek, a hazatérőknek, a folyónak, a füveknek (az /'-alliteráció gyönyörűen fogja össze a hatalmas és parányi dolgokat), s magának a költőnek, végül a tájra leszálló égnek. A kenyér a költő személyének metaforája, de mivel költőről van szó, mi rögtön az igére (is) értjük. A költő azonos a műveivel, precízebben mondva művei által önazonos (különösen, ha alkati és külső okoknál fogva gyerekkora óta önazonossági gondok gyötrik). Az ég most kegyes hozzá. De azt a karajnyi kenyeret nem neki adja az adakozón leszálló este, hanem ő maga az, akit szétoszt ez a megszemélyesített természeti jelenség, az este. Am a kenyérosztás kifejezetten keresztényi képzeteket ültet el bennünk. S ha ő is egy darab a szétosztott kenyérből (az igéből, hiszen a vallás az igével azonosítja a kenyeret: „íme az Ige testté lón”, hallhatta a szertartásokon), akkor arra kell gondolnunk, hogy istentől kapott hivatásának érzi költészetét: az este az igét osztja szét mindeneknek, köztük a távol levő, a költőről tudomást sem vevő embereknek. Ha csak a szemlélet síkján is, a képeknek ez a logikája.

Az ige szóért nem kell messzire menni József Attila életművében: a Megfáradt embernél nem sokkal korábbi a Juhász Gyuláról való nóta, a költő egyik méltó tisztelgése mestere és első ajánlója (a Szépség koldusa bevezetőjének írója) előtt. „S az igehozót fitymálja a törpe, / pedig nagyobb, mint száz Napóleon!” — olvasható a második szakasz végén (kiemelés: A. J.). A Megfáradt emberben mégsem térhetünk ki a szó szerinti értelmezés elől: a kép igenis azt mondja, hogy ő maga egy karaj az este meleg kenyeréből. Hiszen ő az, aki a természet ajándékaként érzékeli és megéli azt az egyetemes szere- tetélményt, amelyet a lélekbeli tájjá varázsolt vidék áraszt magából. A szakrális, újszövetségi képzeteket hordozó kenyér az életmű jellemző szavai közé tartozik.

Nem valami fonákul működő kegyes szándék mondatja velem, hogy a verset József Attila vallásos versei közé helyezhetjük. Avers előtt nem sokkal írt imádságos költemény, az Uram! is meggyőz minket. „Nagy bánatomnak égő csipkebokrán, / ó én Uram, hogy megjelentél nékem, / tán már nem is bús fájdalmam lobog, / te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen” — olvashatjuk itt. S hogy a hit, illetve a hitre való elemi szomjazás nem csupán múlékony hangulat József Attila életművében, arra e versek valamivel tágabb környezetében található Isten, Istenem, A lázadó Krisztus vagy a Megfáradt ember után közvetlenül írt Tanítások című költemény mellett bizonyság a kései versekben ugyancsak többször megjelenő Krisztus- és Isten-képzet is. Az Istent hiányoló, Istent szólongató Bukj föl az árból, az önmagát jézusi alakként stilizáló, „krisztusi életkorban” írt Könnyű, fehér ruhában vagy a messianisztikus gondolattal búcsúzkodó íme, hát megleltem hazámat például.

Még hátra van versünkből a végtelen kozmosz és a parányi ember metaforikus azonosítása. A „pihen most az ég is” emberiesítését a pontosságigényt jelző megnevezés követi: „a nyugodt Marosra” mintegy rögzíti Magyarország térképén a versszituációt, majd bekövetkezik a mű dantei zárása: „s homlokomra kiülnek a csillagok”. Igen, Dante élt szívesen a vers távlatának a csil501