Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember

mészet egységbe forrt. (A gyenge füvek, mint oly sok minden, visszatérnek majd a későbbi versekben, egészen más érzelmi töltéssel: a „Költőnk és kora” címűben például, gyenge gyep változatban.) Az alusznak a szívem alatt az életben mindig hiányolt és a költészetben rendre kikövetelt gyöngédség erejével hangzik. József Attila még távol áll a dolgoknak a harmincas években jellemző'lélektani megközelítésétől. A kései versekben, ontológiai gondolkodásának alárendelten ugyan, majd egyre inkább jellemző' rá az önelemzés: önmagát, a megfigyelőt is állandó kontroll alatt tartja, miközben tekintete a társadalomra és a természetre irányul. A Megfáradt ember még pszichologi- zálás nélkül, de már teljes fegyverzetben terjeszti ki figyelmét a létre, nemcsak a személyes, hanem az általános értelemben vett létezésre.

A tájkép második ránézésre elárulja, hogy a folyó mozdulatlansága látszat csupán, a semmitől föl nem bolygatott békesség látszata: „A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget”. A szavakat külön-külön ízlelgetni kell, hiszen versíró gyakorlatában József Attila már érzi azt, amit később mint alkotói elvét fejti ki, hogy a műalkotás minden részlete műalkotás. A csöndes szó például nem csupán a nagy nyugalom jelzője, hanem állítmány is lehet. A folyó csöndes teljes értékű mondat, önmagában megálló kijelentés. Szimultán módon egyúttal úgy is értelmezhető, mintha egybeolvadna a folytatással: a folyó „csöndes, nagy nyugalmat görget”. A kissé szokatlan ige sokkal kifejezőbb, mint a folyóvízzel szokványosabban összetapadt igék valamelyike, a visz, a sodor, a hömpölyget vagy bármely más. Dinamikája arra jó, hogy képzeletünkben anyagszerűvé varázsolja a „csöndes, nagy nyugalmat”. Vajon szi- nesztéziának nevezzük-e a jelenséget? Nem jogtalan, hiszen a folyó anyagtalan fogalmat, nyugalmat görget magával, mint valami láthatatlan göngyöleget. Érdekes feszültséget idéz elő a hangulatfestő, sőt, hangutánzónak is felfogható ige és a hozzá kapcsolt csönd és nyugalom együttese. Az átváltozás finom eszköze ez is. Mint a korábbi mesterek varázslatos alkonyatverseiben (gondoljunk Tóth Árpád Esti sugárkoszorújára), nemcsak odakint, a tájban, hanem a lélekben is megtörténik a metamorfózis. Akárcsak a folytatásban: „harmattá vált bennem a gond és teher”. Ahogy a könnyű nehéz lett, úgy vált súlytalanná a súlyos; a „Költőnk és Korá”-val mondva - „szublimál” az elmúlt nap s az egész élet fáradtsága. A test pihen, a lélek megkönnyebbül.

Nemcsak az elnehezült test oldódik fel. A lelket összetartó, de meg is béklyózó kötelmek ugyancsak fellazulnak: „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, / csak megfáradt ember, aki itt hever”. Ez a részlet mutat ki a panteista természetversból a társadalom felé, itt szólal meg a társadalmi ember. Igaz, tagadólag: társadalmi kapcsolatait mintegy szünetelteti. Az ernyedt állapotban - mely ebben az életkorban is természetes módon oldja a szellemi feszültséget, ellentétben a téveszmék világában lebegtető, művi mámorral — az ember önmagára redukálódik, könnyűvé, mindentől függetlenné válik. Most nem nyomasztanak - igaz, támaszt sem adnak — azok a viszonyok, amelyeket férfi voltunknak, „vérségi” (családi, nemzetségi) és társadalmi kapcsolatainknak köszönhetünk, ha köszönhetünk. Érdemes kitérni a gyerek re mint meghatározó tényezőre. József Attila a vers írásakor még nem vetette alá magát a pszichoanalízisnek, tehát időtévesztés volna, ha ffeudi értelemben fognánk föl utalását a gyerekkorra. De már ekkoriban is folytonosan tudatába hatolnak az árvasággal, nyomorúsággal és neurotikus bántalmakkal sú498