Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember

versét, a korai, vallásos költemények e fényes darabját. A vers (az Elköszönő szelíd szavak kai együtt) a makói évek lezárásának tekinthető'. A felnőttkor küszöbére érve a költő nem is búcsúzhatott volna el szebben e tájtól, ahol oly sokat megtudott az Alföld világáról, a vidéki Magyarországról.

A mindössze tizennyolc éves költő okosan elkerüli a témából adódó, könnyű és kézenfekvő megoldást. Nem éri be a nyáresti tájból áradó hangulat megragadásával. A leszálló este hosszú évszázadok óta kedvelt témája költőnek-festőnek: a két napszak határán különös fények és színek gyönyörködtetik az embert, az átmenetiség állapota és a megvilágítás gyors változása fogékonyabbá teszi érzékeinket. A leszálló alkonyat és este sokszor ihlette misztikus élményre a művészeket. A pillanatnyi benyomás benne is van a versben, nem kevésbé, mint a Nyugat-líra kedvelt alkonyati pasztellképeiben. A festészetből elsőként egy József Attila-kortárs művét idézem: Szőnyi István Idilljét, mely egy szegény család boldog együttesét mutatja meg a nyáresti homályban. Ettől annyiban tér el a vers, hogy a költői személyiséggel azonos szemlélődőt állítja a mű középpontjába, aki tökéletesen egybeolvad a megjelenített világgal. Ő sincs egészen egyedül - de a hazafelé készülődő parasztok tőle független bensóséget alkotnak, és viszont: az emberi közösséghez tartozás élményét kívülállóként, a társulás élményét-gondját mintegy pihentetve éli át. Később - a Téli éjszaka (1933) időszakában például - ez már nem így fest. A szegénységtől, beteg idegrendszerétől megnyomorítottan, fizikai és lelki értelemben elmagányosodott költő számára a másik ember didergő sorstárs, egy másik, világba vetett egzisztencia a fémes, üveges, pengehideg világban. Az összehasonlítás szinte önmagától kínálkozik a Megfáradt ember hazatérő földmunkásaival: „Hazatér a földmíves. Nehéz, / minden tagja a földre néz. / Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa. / Mintha a létből ballagna haza / egyre nehezebb tagjaival, / egyre nehezebb szerszámaival.” A hazatérő parasztgazda a népies költészetben-mű- vészetben (a zenében is) bevett idilltéma. A Téli éjszakában már mintha meghalni térne haza a föld munkása. A Megfáradt emberben - a mű címéhez képest meglepő módon - még nincs szó ilyesmiről, igaz, a közhelyszerű idill- nek sincs nyoma benne. A nyájas este — anélkül, hogy a hangulatlíra könnyűségébe játszaná át a földnehéz fáradtságot - megszünteti az emberi viszonyok diszharmóniáit. A munkából fakadó kimerültséget is. A Téli éjszakával hasonlítva össze a verset, a költő még játszva fölülkerekedik a külső és belső támadásokon. A szegénységből fakadó küszködésen, az árvaság okozta kiszolgáltatottságon túl, a csapások nagy részén innen van még. Idegrendszere, ahogy az életrajzírók - például testi-lelki jó barátja és szellemi társa, Németh Andor - utólag megállapítják, már gyerekkorában sem ép, de fiatalságából következő életereje képes arra, hogy legyőzze belső démonjait, és mint a Megfáradt emberben is, remekművekben engedje szóhoz jutni életszeretetét.

Az első szakaszban a földeken szó húzza meg a látómező horizontvonalát, ahogy a tájképfestő tenné a vásznán. A „néhány paraszt” hazafelé indulása mozgalmassá teszi a vers világát, bár ez a mozgalmasság az esti tájé: most térnek nyugovóra a föld munkásai. A 17. századi holland életképfestő mestereken iskolázott, szociálisan érzékeny 19. századi francia festő, Gustav Courbet kedvelt témája ez. O elsősorban vallásos alkotó: nehéz életű parasztjai a távoli harang szavára áhítattal mormolják ilyenkor az Angelust. A korai Jó496