Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Tandori Dezső: Városi kortyok

Ahogy nyárra ősz jön bizonyos égaljakon, ahogy keddre szerda, talán még a lukupalakalamói ősvadon fáin is. Az ottani majmoknak, madaraknak nem. Emberek azért vagyunk, mert nem csupán a nyárra az őszt érezzük, hanem a keddre a szerdát is. (Szabad hétvégéink eszement boldogkodásáról nem is beszélve.)

A város olyan, mint a keddre a szerda, nem csupán mint a nyárra az ősz. „Nyármunkásokat felveszünk!” - „Napfénytakarítókat keresünk!” Ilyesmi feliratokat nem nagyon láttam. Egzisztenciánk, létezésünk a városban (például): gyakorlatias. Nem a gyógyszertárba járunk levelet feladni, ellenben hiányoljuk bár a régi jobb bort a kocsmánkból, a jobb szereposztást színházunkból, de nem akarnánk génpatikát (még), sem marslakókat a színpadon (egyelőre; efféle bérleteket ugyan árulhatnak már jobb helyeken, 10 000 évekre előre).

Járni visszük a kutyánkat, 27. éve élünk egy madárfajjal, veréb, eltűrjük, hogy azt mondják rá közérvénnyel, „az is madár”. Ismerni véljük a honosított idegen faj (a kutya) és a honosítatlan, hosszú ideje hozzánk, emberekhez mégis úgy „ragaszkodó”, titkosabb fajta életét. Netán a szeretet erényét (vagy bűnét) velük kapcsolatban (is) gyakoroljuk. Érdekesnek nem nevezhető gondolat: a szabadon kószáló kutyákhoz, a maguk öntörvényű életét élő verebekhez kint semmi igazi közünk. Nem is engedik. (A kutya legalább kunye- rál, már ha éppen. A veréb is kunyerál, persze.) Igazi életünk az otthonunkban dől el, ott zajlik. Átlagos esetben.

Hogy jön akkor ebbe a város? A szép kilátás, a lezüllött panelnegyed járulékai révén? Munkahelyünkkel? A villamosmegállóval, a sportpályával, a postával, a hóomlásveszéllyel, a kereskedéssel, a kereskedelmi bankkal, az újságok híreivel? Nem, a város - nekem - mindenféle egyebek mellett még valami rejtélyes módon plusz ,jön”. A szívemet követeli, ahogy Pilinszky írta valami más ügyben. A szívem pedig: nem az érzelgősségem, nem az érzületeim (hogy kire szavazzak, honnan hová lépjek) stb. Nem, a szívem az a lábam konkrét lépése, a megcélzó lépés, az óvatos lépkedés (minden második púpon vagy likon nem szenvedhetünk mégse bokaficamot!), a körbenézegetés, a töprengés. Valami oly nagy kérdésben is akár, hogy pogácsát vegyek-e, két deci bort megigyak-e, hosszabbra nyújtsam-e utamat, mely nem séta útja, hanem elintézéseké, de akkor hirtelen beugrik: valakinek virágot illene venni, s ebben a trafik-félében én még sosem vettem virágot, hát most veszek, máris otthagyom, míg egyéb dolgaimat intézem, így egy kicsit belelátok a boltocska életébe is, nyújtom „kinti” szabad időmet, otthonról végül elkések, zűrzavaros leszek, amilyennek másokat se szeretek, otthon leülök rögtön az előszobában a földre, mert a kegyelemdöfést az adja meg, hogy valamit a postával, na tessék, megint hiába vártam, a kinti városi finom-élet után jön a munkahelyem (az otthon, mert én itt dolgozom), a telefonokkal, az egzisztencialista intézendőkkel... és kint süt a nap, hanem én már délután nem szoktam Város-Isten napfényébe idehaza, „fő fogásban” kimenni. Mégis idegenben volna a köret, a saláta, az ínyenci utóétel? A város az, mely nem juttat sehova, mert ott helyben vagy, de a városod az, ahol életre-halálra mégis megvagy. Aztán elmúlsz belőle örökre.

De addig mégis - idén is! - például nyár lesz. Hallod, őszmunkás?!

485