Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Tandori Dezső: Városi kortyok
TANDORI DEZSŐ Városi kortyok Buda — ami Pest? A helytörténeti kutatás szelleme annyira él bennem, hogy a régen Vöröskeresztesnek is nevezett Sportkórházat a magam testi valójával derítettem föl. (Jóllehet mindent inkább hárítani akarok általában az életemből.) Testi valómmal, igen, mikor 56 kiló alig voltam, átpréseltem magam a Gyó'ri út felöli kórházkerítés két rúdja közt, nem volt nehéz. (Ma már? Kilóim eltüntetésével szeretnék eredményesen foglalkozni.) Tehát a XII. kerületben születtem, az utca, ahol 66. éve élek, sokáig II. kerület volt, ma I. Mégsem szeretem, így, egy világháború, ötvenhatos lövöldözések itteni nyomai után sem, ha valaki orron-szájon „budázik”. Hogy ő nem budapesti, végképp nem pesti, hanem szigorúan és engesztelhetetlenül budai. Manapság ennek az országnak a népe általánosan és rendületlenül érzületeiben él. Érzületből politizál, bebetonozódva szinte, leszámítva a „mindkét” fősodrot kifogásolgatni merészelőket. (E sorok írója, épp mert szabadság van, nem tagadja, e jókora csoportba tartozgat.) Tehát jogos-e ez a budai érzület, leszámítva belőle most a „társadalompolitikát”, hogy finomak legyünk. Elkedvetlenít a nyelvszempontú élet-elemzések picit-azért-szűkös volta, nem hozakodom elő így a nagy érvvel: „pesti vagyok”, „Pest az ország központja”, „Pest egy nagy vízfej”, „mikor jártál utoljára Pesten”, ez utóbbi kérdés lehet londoni, győri, bécsi, pécsi. De ahogy ma eljöttem Ottlik Géza, százados prózaírónk budai lakása előtt, ahol ő már, sajnos, régen nem él, mert megtért szíve Örök Budájába, ott van lakása, mondjuk így, a túlvilágon, mondom, ahogy elballagtam ott, a ház előtt, melynek kapuján oly sokszor nyithattam be, és még 1989-ben is gyakorta csördíthettem meg éjszaka a telefont, s London városáról („Londonország”, íme, egy bután vicces kifejezés, csak hát akkor „Szöulországnak” stb. is kéne lennie? nem, mert London fogalom, nemcsak nyolcvalahány millió lélek, tehát számszerűség), még mindig a próza szövedékéről, sportról és szomorúságokról beszélgethettem drága Mesteremmel, ki igen beteg volt, magam meg igen zűrzavaros, akkor, visszanéztem az emléktáblára, több, mint relief, félszobrocska, fej, jaj, szemből rendben, visz- szanézve nem az igazi Ottlik-arc, hagyjuk, forgattam magamban a kiírt szép szöveget. A sokat vitatott „Buda” regényből valót. „Visszakerültél hát Budára, ahol születtél.” Legyek tömör: Cipi (sokunknak, nekem őrzésre adva e „becenév”, Cipi volt Ó, Bébé a regényekben, na), kérlek, nem kerültél vissza Budára mégsem úgy, hogy Pesten (is) ne maradtál volna közben, az Apponyi téren, 481
