Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Mészáros Tibor: Hullaeltakarítás - ad hoc Hippokratész
viselhetetlen magányban és önpusztító megvetésben nyilvánul meg létezésemben, ami aztán lavinaszerűen növeli magányomat és megvetésemet. Az emberiség butasága, és paranoid félelme a másiktól, ez az alapzat, melyre az összes tevékenység épül, a duett eró'síti egymást. EZÉRT képtelen az ember a szeretetre, és emiatt alkalmatlan az emberhez méltó életre. Én pedig pazar, túlművelt idióta vagyok, skolasztikus, metafizikus abrakadabra csöke- vény, slussz. Azzal a mukival együtt utaztam a metrón. Mindjárt kollabál. Szürke volt már ott is, akár a pocok. Tessék, megmondtam. Leült. Ennél a fánál megbújva észrevétlenül figyelhetem, szörnyű hideg van, a dermedtség benne beleszakadt, vajon mikor érezhette meg? Keith Jarrett: Survivors suit. Ez illene ide. Ha most itt állna valaki mellettem, és ugyanazt mondaná, ő lenne az én emberem, hiába mondja Dumas „gondoljuk meg, van-e komoly értelme az olyan életnek, melybe megkérdetésünk nélkül lépünk, és melybó'l akaratunk ellenére, távozunk...” ellenére távozunk. A metró elsüvít, egy holmi spiné visít, autós indít, rendó'r irányít, igazi Shakespeare színház, megérkezik a szürke autó, és én érzem súlyomat. Hárman az eltakarítóban, gyűlölködve, irigykedve, ők soha nem halnak meg, a sötétség vitathatatlanul összetapossa a büszke agygomolyok gyönge axiómáit, készül a dögcédula, kiröppennek támaszpontjukról, átlavíroznak a csúszkáló kocsisoron, cél a kocsma, ahol már sokszor berúgtam. Kell a kalória? Bár végtére nem akarnék megbántani senkit, hiszen a halál lassacskán elidegenedik tőlem, pedig akut beszélő viszonyban vagyunk, erősítésként itt az URH, ci- vilkéim penderülnek, vaku villan, várnak, vezérek érkeznek. A felejtőbői előkerül a láda. Nagyot puffan a jeges járdán, és a fővezér kizsebeli útitársamat, fényképek, fésű, Szig-szám, a kalap körbejár. A fővezér elkapja a lábakat, két vezér a lecsüngő kezeket, azzal belebasszák a ládába, rábasszák a fedelet. Én pedig valahogy látom a résben az ujjakat, miközben eltűnik a romel- takarítóban. Ajtók záródjanak, kérem, vigyázzanak... 47
