Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Simon Róbert: Joseph Campbell (1904-1987)

haza, hogy kutatásait nem fejezte be, s radikális választással nemcsak a Ph. D. terveiről mondott le, hanem végérvényesen elvetette azt a lehetőséget, hogy szaktudós legyen belőle. Hazatérése után két héttel tört ki a nagy világ- gazdasági válság, s emiatt a következő néhány évben nem volt állandó állása (e korszakához lásd An Open Life 1990:124-6). Ezekben az években dzsessz- zenészként kereste meg azt a keveset, amire szüksége volt. Rengeteget olvasott, és barátaival, a kiváló íróval, John Steinbeck-kel és a biológus Ed. Ric- ketts-tel felejthetetlen hónapokat töltött a Pacific Grove-ban és Alaszkában. Élete végéig nagy olvasó volt, ám elképesztő olvasottságán alapuló lenyűgöző tájékozottságát ekkor alapozta meg. Erről néhány interjújában így beszélt: „Soha nem akartam meditációkat végezni, nem is tudom, miért. Ennek fő oka talán az, hogy ha leülnék meditálni, akkor nem jutna időm eleget olvasni. Ez volt az én fő hivatásom, az olvasás. Emlékszem, egyszer Alan Watts megkérdezte tőlem: ’Joe, te hogyan meditálsz?’ ’Én, mondtam, úgy meditálok, hogy mondatokat húzok alá.’ Én a fokozatos utat, a tanulás útját részesítem előnyben. Úgy érzem, hogy a mítosz formái fokozatosan tárulkoznak ki előttünk az életünk során, ha tudjuk, mik ezek, és hogyan figyeljünk a megjelenésükre. Az én beavatásom a tudattalan mitikus mélységeibe a gondolkodás és a könyvek révén történt, amelyek körülvesznek engem ebben a könyvtárban” (idézi: R. A. Segal 1990:21 sq - Segal joggal jegyzi meg ezzel kapcsolatban is, hogy Campbell és a tudattalan kapcsolata éppenséggel nem nevezhető orthodox jungiánusnak!).

1932-ben régi iskolájában, a Canterbury Preparatory Schoolban kapott állást (franciát, németet és ókori történelmet tanított), majd 1934-ben került az akkor megnyitott Sarah Lawrence College-ba, ahol aztán egészen visszavonulásáig, 1972-ig tanított. Ideális helynek tekintette ezt a lányfőiskolát, ahol lényegében azt taníthatta, ami érdekelte, s ahol őt is megbecsülték - különösen tanítványai, akikkel egyénileg is sokat foglalkozott, s akikben föl tudta kelteni a teljesebb, szellemi élet utáni törekvést. A későbbiekben valójában Sarah Lawrence-i tanári tevékenységét terjesztette ki - előadásai, interjúi és televíziós szereplései révén - kontinensnyi méretekben. Igazi erósz paidagogi- kosz hevítette, munkásságának nyilvánvalóan ez volt talán legmaradandóbb vonulata, és ha kérdésként is, de megfogalmazhatjuk, vajon nem jelentett-e ez többet, mint a szaktudomány berkeiben néhány vitatható felfedezést tenni, azon az áron, hogy az erudíció tonnáival megterhelt dolgozatokat néhány év múlva már az egy-két tucat tudós kolléga sem olvassa? Ezt a lényeges kérdést maga Campbell is megfogalmazta: „Sarah Lawrence nem igényelte a publish or perish („publikálj vagy elpusztulsz”) követelményét. Nem is tettem közzé egy sor ócskaságot a Publication of the Modern Language Association vagy a Journal of the American Oriental Sodeíy-nak nevezett szemétkosarakban. Ki az ördög olvassa ezeket?” (idézi R. A. Segal 1990:16).

A negyvenes évek elején - 37 éves volt ekkor - döntő szakmai és emberi hatás érte a nagy német indológus H. Zimmer (1890-1943) részéről (lásd hozzá Puskás I. szép megemlékezését in: Keletkutatás 1991. tavasz, 118-121; újabban: Margaret H., Case /Ed./, Heinrich Zimmer. Coming into His Own, Princeton, PUP, 1994 nyolc tanulmányát és megemlékezését). Zimmer ritka módon egyesítette a szellemtörténet legjobb impulzusait a német tudományosság humanista hagyományaival (érdemes megemlíteni, hogy felesége

468