Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok
ték a haját, és senki másnak el nem mondott hétpecsétes titkokat árultak el neki. Jöttek a fiúk, mindig kettesével-hármasával, melléje ültek, és többnyire hallgattak, vagy néhány megjegyzést tettek az időjárásról vagy olyasmiről, ami éppen történt az utcán. Ha valahol zsúrt rendeztek, csinosan felöltöztették, beültették egy kényelmes székbe, és minden tekintetben gondját viselték. Röviddel Rosa születése után azt mondták Luciának és Pietrónak, hogy a kislány nem lesz hosszú életű, meg hogy soha nem erősödik meg, mindig fogékony lesz a környzetében levő összes betegségre, és egy nap valamelyik végezni fog vele. Meglehet, hogy a jövő héten, mondta a doktor, meglehet, hogy később. Akár így, akár úgy, Rosa nem éri meg az öregkort. Bármennyire elutasították is, amit az orvostól hallottak, lehetetlen volt nem észrevenniük, hogy valahányszor meghűl a lányuk, a betegség a végtelenségig nyúlik, ha pedig gyomorbántalmak kínozzák, sír a fájdalomtól, néha napokon át, megállás nélkül. Minél idősebb lett, annál tovább tartottak a betegségei. Az orvos mindig megtett minden tőle telhetőt, és iparkodott megőrizni a derűlátását, még Rosa legmakacsabb betegségeinek idején is. A végén aztán olyan súlyosan megbetegedett, hogy az orvos tudta: Rosa nem fog meggyógyulni, és aligha éri meg a huszadik születésnapját. Közölte Luciával és Piet- róval, hogy ha óhajtják, bevitethetik Rosát a város túlsó felében levő kórházba, de ez nem tenne jót a lányuknak. A szülők úgy döntöttek, inkább odahaza tartják, nyitott ablaknál fekhet az ágyában, beárad a tiszta, friss levegő, körötte a falakon a barátai fényképei, a rádióból halk zene szól. Rosát semmi esetre sem akarták magára hagyni halálában. Lucia és Pietro főnökei is jól ismerték a lányt, az ő hozzájárulásukkal úgy alakíthatták ki a munkarendjüket, hogy valamelyikük mindig otthon lehessen a lány mellett, simogathassa a haját, vagy foghassa a kezét. Még a gondolatát sem tudták volna elviselni, hogy Rosának a halála pillanatában nélkülöznie kelljen az ő kézzelfogható, szenvedélyes szeretetüket. A nap és az éj minden pillanatában a szemük előtt volt tehát, miközben egyre gyöngült, sápadt, fogyott, és a légzése egyre szabálytalanabb lett. A karjukban kellett kivinniük a fürdőszobába. A barátai minden este meglátogatták, és Rosa szülei szigorúan a lelkűkre kötötték, hogy addig nem fakadhatnak sírva, míg ki nem mentek a szobájából. Miközben a barátai a lány köré gyűltek, mindig a szobában volt az apja vagy az anyja, és le nem vették a szemüket Rosáról. Ha valamelyik vendég netán eltakarta, arrébb mentek, ahonnan akadály nélkül ráláthattak. Pietro sohasem adta fel a reményt, hogy legalább egyszer mosolyogni láthatja Rosát. Állandóan ott járt a fejében Lucia erről szóló beszámolója. Mióta csak hallotta ezt a beszámolót, mindig maga előtt látta a nevető Rosa képét, ahogy ragyog a szeme, és árad belőle a szeretet. Egy csöndes, perzselően forró kedd délutánon, miközben Lucia a munkahelyén volt, és Rosára Pietro vigyázott, ujjai közé fogva a lány kezét, egy éhes kóbor kutya nyüszítése hallatszott be a nyitott ablakon, és megzavarta a békességet. A férfi azt gondolta: a kutya akkor is odébb áll, ha nem vet rá ügyet, de néhány irgalmatlan perc után úgy rémlett, ítéletnapig sem fog tágítani, soha abba nem hagyja az ocsmány vonítást. Aggasztotta, hogy a szűkülés és 437
